Nem mellékesen ezzel leforgatta a magyarországi televíziózás történetében az első háromdimenziós képanyagot. Igaz, a felvett anyag tökéletes formáját csak most érte el: bár Molnár Miklós már annak idején megpróbálta a két 16 mm-es filmtekercset egy időben, így 3D-ben lejátszani, sajnos két mechanikus filmvetítő sosem működött pontosan ugyanúgy, ugyanazzal a sebességgel, így a kezdeti pontos kép egy idő után szétesett, ha úgy tetszik, „elcsúszott” a harmadik dimenzió illúziója. A tökéletes megoldást a digitalizálás kora hozta el, a két kamera képét ennek a technikának a birtokában már tökéletesen egymáshoz lehet illeszteni.

Később, 1988-ban egyébként Takács Marival, a népszerű bemondóval is forgatott Molnár egy jövő nézőinek szóló kis etűdöt. Volt egy hosszabb listája is, de a többi interjú elkészítését végül nem engedélyezték neki. Mindenesetre Takács Marit, illetve a Szent-Györgyi-interjút 2008-ban, a digitalizálás után láthatta először az MTV vezetősége, a szakma és a sajtó képviselői, de igazából a megálmodott formát most nyerték el ezek a munkák, azt követően, hogy a Magyar Televízió elindította a 3D-s adását. Nem mellékesen: a Szent-Györgyi-anyag biztos elveszett volna, ha Molnár Miklós nem viszi haza az archívum által kidobott tekercseket, majd viszi őket vissza több mint három évtized elteltével.

Molnár Miklós 1961-ben került a Magyar Televízióhoz mint friss diplomás operatőr, de ahogy fogalmaz, már korábban is a tévé felé kacsingatott. Ez tulajdonképpen meglepő, hiszen, aki a Színház- és Filmművészeti Főiskolán (ma már Egyetem) végzett, az szinte kivétel nélkül mozifilmes karrierben gondolkodott – a tévé csak afféle „jobb híján” pályaválasztásnak minősült akkoriban. Bemondó-operatőrként kezdte – mint elmondta, annak idején egy külön kameraman, élőben vette fel a csinos bemondónőket, amikor felkonferáltak egy-egy programot (ma már persze nincs ilyen) –, később híradózott, majd jöttek a közvetítések, tévéjátékok, dokumentumfilmek és egyéb kedvelt műfajok.

Molnár Miklós életében a 3D iránt érzett szenvedély egészen koránra datálódik: még ifjú korában olvasta a Színház és Mozi című lapban, hogy Budapesten 1952-ben megnyílt a plasztikus filmek (annak idején így hívták a 3D-s műveket) mozija, a Toldi. Méghozzá magyar filmek peregtek ott: a szintén operatőr Bodrossy Félix rendezései alkották a műsort – ő volt az első, aki Magyarországon moziban alkalmazta a 3D-s találmányát. A Toldiban meghatározta az élményt, hogy nem osztottak a nézőknek háromdimenziós szemüveget, hanem mindenkinek a széke előtt volt egy ablakkeretre hasonlító kukucskáló – elsősorban higiéniai okokkal magyarázták a kevéssé praktikus megoldást. De – meséli a szakember – már 1922-ben vetítettek plasztikus mozifilmet Amerikában.

Itt a nézők előtti kukucskálóablak bal és jobb térfelén felváltva lehetett átlátni a vászonra, amiről egy mechanikus szerkezet gondoskodott. Ezt a technikát végül a zajossága miatt vetették el. A 3D-s mozifilmek igazi felfutása az 50-es években Amerikában következett be. Tévékészüléken a 3D-s képet nehezebb megjeleníteni, elsőként 1928-ban Angliában lehetett látni kísérleti 3D-s tévéadást. Később pedig volt a 3D-nek egy felfutása az NSZK-ban is, a hetvenes-nyolcvanas években. De népszerű volt 1991-től a német RTL csatornán futó egyik műsor is, amelyet 3D-ben lehetett látni hagyományos színes készüléken.

 – A fényképezés feltalálásával tulajdonképpen egyidős a 3D-s technológia, hiszen szinte rögtön, az első képrögzítési folyamatoknál már voltak kísérletek a térhatás illúziójának megteremtésére – utal a XIX. századi sztereoképekre Molnár Miklós, amikor a technika megszületésének körülményeit firtatjuk. A 3D lényege ugyanis tényleg nem túl bonyolult: nem több, mint két, látszólag egymásra vetített kép, az egyik a bal, a másik pedig a jobb szem perspektívája. Ha meg akarjuk nézni, az adott szem csak a „neki szánt” perspektívát láthatja – két különböző lencsedobozban. Ez állóképek esetében viszonylag könnyen megoldható volt, a mozi esetében a két képfolyamot kissé elcsúsztatva egymásra vetítik – hogy a kép az agyban összeálljon, szükség van egy megfelelő szűrőre, azaz szemüvegre.

Nem csoda, hogy a mai 3D-s tévéknél alkalmazott aktív szemüvegek is hasonló elven működnek: a baloldali „lencse” csak a bal szemnek szánt információt engedi át, miközben a jobb oldalon ugyanez zajlik le. A mozikban manapság alkalmazott polárszűrős (vagy passzívnak is nevezett) szemüvegnek is ugyanez a funkciója: a két vetítőobjektív előtt van egy-egy szűrő, melyeket a szemüveg bal, illetve jobb lencséje „felismer”, azaz megszűri a két képet. A jövővel kapcsolatban egyre többet hallani arról, hogy a következő lépés a 3D-fejlesztés terén a szemüveg elhagyása lesz. Molnár Miklós szerint ez is régi téma, Moszkvában már 1941-ben megnyílt a plasztikus mozi, amely szemüveg nélkül működött.

Nagyon vékony, szabad szemmel nem látható szeletekre vágták fel a képet, a vászon elé pedig elhelyeztek egy mechanikus rácsot: a kép egy adott pontját a rács úgy takarta el, hogy az egyik szem látta, a másik meg nem. Egyszóval a szemüveg funkcióját a vászon látta el. A szovjet moziban azonban a nézőknek nagyon kellett helyezkedniük, hogy lássák a 3D-t, ezért roppant kényelmetlen volt. Ezt a problémát igyekeznek ma is minél jobban megoldani. Hogy mi kínál valódi továbblépési lehetőséget a 3D magyarországi „prófétája” szerint? A hologramos technika, melynek segítségével nemcsak a pluszdimenzió gazdagítja a képet, hanem egy teljesen más oldalról látható képbe is átválthat a látvány.

Kísérleti vetítés

Magyarország első 3D-s televíziós csatornáját m3D néven indította el az MTVA: a kísérleti adást augusztus 12-ig sugározzák. Az arra alkalmas televíziókészülékkel rendelkezők 3D-ben is élvezhetik a londoni olimpiai játékok kiemelt sportágainak közvetítését, valamint az MTVA által kifejezetten az 50 napos kísérleti adásra összeállított exkluzív filmcsomagot. Így többek között látható lesz Molnár Miklós két úttörő munkája is.

Alkotó és műve: a tévé idén vetítette először a több évtizedes térhatású felvételt FORRÁS: MOLNÁR MIKLÓS GYŰJTEMÉNYE