Pedig nem így kezdődött. Stelar első két albumán (Rough Cuts és Seven And Storm) még „szólóban” kevergette a hangokat sajátos laboratóriumában, ahol a lassú duboktól, a modern elektronikával átitatott funkon át a füstös acid jazzig szinte minden ott rotyogott a kémcsövekben. A borongós, hajnali hangulatokkal fi noman átszőtt zenei világ egyből meghozta az ismertséget Ste larnak. Az inkább downtempóhoz sorolható, két cigaretta közötti töprengések már akkor is hordoztak magukon némi táncolhatóságot, ám azt inkább elvétve, jelzésértékűen: tudnék ilyet is csinálni, ha akarnék.

Csakhogy turnézni csápoló közönség előtt alkalmi töprengésekkel nem nagyon lehet, erre ő maga is viszonylag hamar rájött, s 2005-ben igazi zenekart alapított olyan bigbandes hangzással, hogy annak idején a VOLT-on még az öngyilkosjelöltek is táncra perdültek. A féktelen energiával teli turnét egy igen becses és ritka kiadvány őrzi, live@roxy címen. A 2007-ben megjelent Shine című albumon már ez a fordulat hagyott nyomot, majd teljesedett ki mindez a Coco című dupla lemezen is. Ez a Parov Stelar már negyvenes évekbeli vérbő dzsesszt és új vonalas groove-okat vezetett elő, felturbózott szvingeket, trombita- és szaxofonszólókat, egyszóval lehengerlő hangzást.

Tette ezt olyan lendülettel, hogy mára Stelar lett a klubzene egyik legfontosabb alakja, dalait több mint 700 válogatáshoz, tévésorozatokhoz, filmekhez és még ki tudja, mikhez használták föl. Annyi mindenhez, hogy lassan már az életműben is nehéz kiigazodni (több, egymástól eltérő diszkográfia is létezik). A mostani dupla lemez, a The Princess a maga 26 (plusz két bónusz) dala bizonyos szempontból egyszerre folytatja mindkét hagyományt. Az első korong jó érzékkel és aránnyal ötvözi a táncos ritmusokat (All Night, Nobody’s Fool, Dust In The Summer Rain) az elszállósabb, töprengősebb darabokkal (Beautiful Morning, You Got Me There, The Fog).

Dicséret most is leginkább a kezdetektől a bandában játszó szaxofonost, Max the Saxot (Markus Ecklmayr) és a trombitás Jerry Di Monzát illeti, akik ha kell, eleven vagy komor futamokkal színezik a feszes alapokat. És persze az énekesek! A már megszokott és megszeretett Lilja Bloom mellett az éjfekete hangú Cleo Panthert emelném ki, aki a Nobody’s Foolt és a Sally’s Dance-t repíti emlékezetes magasságokba. Persze tudom, van, aki inkább ezt, a valódi lemezanyagot érzi majd tölteléknek, és meg sem áll a táncosabb, pörgősebb, ám épp ezért kissé egyhangúbb második korongig. Ez a Coco és a The Princess közötti idők vinylen kiadott dalait gyűjti össze, s kétségtelen: itt jóval magasabb fordulatszámon pörög minden.

Az első három dal például egész egyszerűen hibátlan (főként a Jimmy’s Gang teszi magasra a mércét, ám ennek bónuszremixe már az egész album mélypontját jelenti). A korong valahol a The Phantom környékén kezd kissé egyhangúvá válni, és az utolsó négy dalig, ahol megint bekapcsolódnak a fúvósok, nem is nagyon színesedik ki. A The Paris Swing Box vagy az A Song For You viszont már újra igazi csemegéket rejteget. Összességében kiforrott, kiegyensúlyozott, fülnek és lábnak egyaránt megfelelő munka a The Princess. Egyszerre nosztalgikus és nagyon trendi. Hűvös és izzasztó, mintha szaunába ülnénk be sörözni Miles Davisszel.

(Parov Stelar: The Princess; Etage Noir Recordings, 2012)