A nyitánnyal nincs is semmi baj, William Christie olyan pompásan hangsúlyozza a két zene különbözőségét, hogy nehéz volna félreérteni. Hanem aztán elkezd énekelni Ian Bostridge, aki, legyünk bármilyen mértéktartóak, mégis sztártenor, és ehhez minden adottsága megvan. Angol diáknak látszik még ma is, olyan klasszikusan hosszú nyakkal, hogy kétméternyi sálat is gond nélkül rá tudna tekerni, legendásan intelligens, az éneklés mellett történészi diplomája is van, mindösszesen egy rendkívül rokonszenves figura. Már ha nem volna sztártenor. Mert az embernek vannak furcsa berögzülései, szereti, ha az énekesnek hangja is van, de Bostridge nagyon kis finom lény, annyira, hogy operai hangadással nem is nagyon akar foglalkozni, ez a lágy, szelíd kappanérzékenykedés nem él meg egy igazi Mozart-operában. Nem mondom, hogy sehol sem, az angol zene különös útján számos Bostridge-ra is alkalmazható muzsikát hozott a világra, és ez a falzettszerű kukorékolás olyan közismert tenoroknak is sikert hozott, mint Sir Peter Pears, de se kellemesnek, se kifejezőnek nem tűnik ebben az operában. Ian Bostridge helyzete annyival súlyosabb, hogy ő erősen beszédhibás is, amit többé-kevésbé ügyesen leplez, de ha az indulat magasabb fokán próbál megnyilvánulni, akkor sajnos az sz hangokra már nem tud annyira ügyelni, Koftanfe ift mir treu, énekli lelkesülten, na ne befélj, barátofkám.

A másik alapvető kérdés a Szöktetést hallgatva, hogy vajon hová lett Christine Schäfer hangja. De ez voltaképpen kellemes hír, hiszen régi felvétel újrakiadásáról van szó, és Schäfer kisasszony itt igazán derekasan énekel, míg a legutóbbi lemezén már csak olyan száraz, vékony, fiúszoprán hangon szólal meg.

Ennyit a jó hírekről, már ha ezek egyáltalán jónak nevezhetők. A rosszak között ott van az Osmint éneklő Alan Ewing, akit bárki bízvást emlegethet az éneklési kultúra hanyatlásának jelképeként, tényleg nem értem, hogy mire gondoltak, amikor őt választották a szerepre: ha nincs mélysége, akkor legalább magassága lehetne, de az sincs, meg humora se, és a játékkészség sem az erőssége, a kérdés tehát az, hogy akkor vajon miért pont ő. Patricia Petibonról legalább el lehet mondani, hogy egyanyagú a figurája, éppolyan idegesítő a prózai részben, mint amilyen kellemetlenül éles a hangja a csúcsközelben. Nem az a Blonde, akit szeretni lehet, de legalább valami korai öntudatos nő, van keze és lába. Hanem akárhogy hallgatom: nem a kedvenc Szöktetés-lemezem. Ami azért kellemetlen, mert akkor továbbra sincs kedves Szöktetés-lemezem, akármennyire sikeresnek is kellene lennie a darabnak, régóta nem bír vele senki, lassan ki is kerül a mester operák közül, ma az Idomeneó hoz vagy a Titus kegyelméhez könnyebb megtalálni az utat, mint a Szöktetéshez. Nem hinném, hogy ebből messzebbre vezető következtetést is le lehetne vonni a kultúrák találkozására vonatkozóan, de azért elég különös.