„Nincs hová mennem. Valahová mennem kell. És hová menjek? Kimegyek az utcára. Az utcán nincs egy lélek sem. De valahová mennem kell. Elindulok az utcán lefelé. Az imént is erre mentem, ugyanezen az utcán mentem lefelé. Ugyanezen az utcán mentem lefelé. Megyek lefelé az utcán. Az imént ezen az utcán mentem. Lefelé mentem az utcán. Ezen az utcán mentem lefelé, az imént is lefelé mentem az utcán, aztán, egy picivel később felfelé mentem az utcán. Megyek az utcán.” Talán már ebből a néhány sorból is látszik, hogy Fosse regénye olvasót próbáló szöveg, nem kicsit unalmas és monoton, bár zenéjének megvan a maga tébolyult szépsége – mintha egy elmeápolt játszana romantikus futamokat a régi, tekerős kávéőrlőn. A sztori maga nem sok: Larsot ezen a délutánon kidobják albérletéből, a többi festő kiröhögi a kávéházban, és képtelen szabadulni a szerelemtől, melyet szállásadó asszonyának lánya, Helene iránt érez. Közben folyton hallucinál: fekete és fehér leplek üldözik, családtagjaival trécsel, szerelme hangját hallja.

Az első regény második része egy délelőtt. Karácsony napja, három évvel később. Már a norvégiai Gaustadban vagyunk, az elmegyógyintézetben, ahol hólapátolással próbálják Larsot meggyógyítani. Kevés sikerrel. Hertervig sorsa téboly, félelem, nőgyűlölet és végtelen önkielégítés.

A másik regény (Melankólia II.) szintén két részre tagolódik. Egy hosszú novellára és egy rövid kisregényre. A novellában Vidme, a bergeni harmincas író 1991 őszén munkahelyi balesetet szenved: Isten megnyilatkozik neki. És Vidme ahelyett, hogy nekiállna végre régen dédelgetett vágyának, egy Lars Hertervigről szóló regény megírásának, feltárcsázza a Norvég Államegyház számát, hogy valakivel megbeszélje a Mindenhatóról alkotott képét. Bölcs, öreg papra vágyik, helyette egy fiatal, szőke, nagy mellű bombázó várja. Ő a helyettes lelkész. A kisregényben 1902 őszén a norvégiai Stavangerben látjuk a már halott Lars Oline nevű nővérének utolsó napját. Talán ez a 80 oldal a legszebb rész a könyvben. A vén, magányos Oline egy hatalmas hallal a kezében szalad be a kerti budira, hogy könnyítsen magán, s miközben trónol, megelevenedik előtte öccse életének néhány pillanatképe: a különc kisgyerek, a tehetséges festőtanonc, a város bolondja, a szegényházban haldokló nyomorult.

Fosse nagy író és még nagyobb stiliszta. A Melankólia borzasztóan agyonbonyolított szerkezetén is átvilágít a stílus tökéletességének fénye. A kilencvenes évek közepén született könyv nem mentes az unalomtól, a hátulravaszkodástól, a művészkedéstől, a metafizikai matektól, az erőlködéstől, a parasztvakítástól. Végül, ha pokoli nehezen is, ha izzadságszagúan és artisztikusan is, de összeáll a bolond és nyomorult zseni, Lars Hertervig tájképfestő sorsa. És az ilyen mondatokért az olvasó mindent megbocsát: „Soha sem fogok tudni rendesen festeni, mert túl nagy a szemem. Túl sokat látok. Túl sokat látok ahhoz, hogy festeni tudjak.”