Szinte az összes cannes-i versenyművet bedobták, ami nagy szó, hiszen csak bő két hónappal vagyunk a franciaországi mustra felhajtása után. A pompa és a show-biz viszont nem kísérte el a műveket, Csehországnak maradt a tiszta kultúra. Bár elég sok alkotás kísérettel érkezett, ide csak a szerényebb nevek jutottak. A The Hunt című dán mű főszereplője, a Cannesban elismert Mads Mikkelsen helyett például a mellékszereplő Thomas Bo Larsen promózta a filmet. Hasonló volt a felállás a Grand Prix-vel jutalmazott Reality esetében is: mondjuk a főszereplő, Aniello Arena azért sem tudott csatlakozni, mert épp életfogytig tartó börtönbüntetését tölti.

Azért a végére jutott még egy nagy sztár: Susan Sarandon kíséri a Jeff, Who Lives at Home című, a Duplass testvérek által jegyzett komédiát – hát persze, hogy ő is kap egy Kristály Glóbusz életműdíjat. És meg merjük tippelni, hogy ő lesz a főszereplője a következő fesztivál spotfilmnek – ezek a kis reklámetűdök a versenyművek előtt peregnek. Nekünk a John Malkovichcsal készült a kedvencünk: ebben épp visszaérkezik az Egyesült Államokba Karlovy Varyból, és jól felbosszantja a taxis, aki csak rálegyint az életműdíjára.

A média figyelmét lankadatlanul ébren tartó celelebritások fel- és eltűnése mellett azért zajlik a versenyprogram is, melyben a kalandvágyók jó néhány sötét lóra is tehetnek. Ha hibátlan filmet (remekművekről ne is beszéljünk) nem is, de érdekeseket mindenképpen lehet találni. A Boy Eating the Bird’s Food című görög dráma egy fiatal férfi szenvedéssel teli mindennapjait követi végig. A cselekmény fő mozgatórugója az éhség: a fiúnak nincs munkája, pénze, barátnője, az anyjával megromlott a kapcsolata, és ténylegesen is éhezik. Ektoras Lygizos (jegyezzük meg ennek az első filmes tehetségnek a nevét) a szinte a főhőshöz erősített kandi kamerájával a legintimebb pillanatokat is elkapja, azokat, melyekben hősünk épp az ember és az állat, a józanság, a kétségbeesés és az őrület határán lavírozik. A jelenlegi görög gazdaságpolitikai helyzet izgalmas aktualitást ad a műnek, ahogy a direktor fogalmaz: ha egy görög éhezése a téma, arról ma azonnal beugranak a mindennapi hírek. Ez a párhuzam tulajdonképpen egyáltalán nincs Lygizos ellenére, mivel azok a kérdések, melyeket felvet, csak hangsúlyt kaptak általa. Például az, hogy mit tegyünk, ha a tehetségünket sehol és sehogyan sem tudjuk „értékesíteni”, vagy hogy miként tudjuk helyreállítani az önbecsülésünket, ha napról napra lejjebb süllyedünk a nyomorban.

Érdekes: mintha csak a görög versenyműnek volna a párja a La lapidation de Saint Etienne című spanyol–francia koprodukció, mely egy idős férfi végnapjait mutatja be. Párja halála után a lánya ki akarja tenni a lakásból, és amikor baleset éri, segítség nélkül marad. Rendkívül kellemetlen képsorokban látjuk az élet végét, ami olyasvalamivel szembesít minket, amit nem szívesen látunk – nos, a kvalitástól függetlenül az ilyet szoktuk tipikus fesztiválfilmnek hívni.

A szembesítés a fő motívuma Cserhalmi Sára első nagyjátékfilmjének (egyetemi vizsgafilmjének) is, a Drága besúgott barátaim címűnek, melyet már csak az előélete miatt is fokozott figyelem kísért. Mint korábban hírül adtuk, Pusztai Ferenc producer benevezte a verseny keleti blokk szelekciójába, az East of the Westbe, meg is hívták, majd később a produkció visszavonta a filmet, arra hivatkozva, hogy nincs forrás az utómunkára. A rendezvény előtt viszont nem sokkal bejelentették, hogy mégis vetítik – mindez annyira nonszensznek számított komoly filmes körökben, hogy még az amúgy a régiónkkal nem túl aktívan foglalkozó Hollywood reporter is cikket írt az esetről. Ehhez jött még, hogy korábban a Tarr Béla rendezte „ellenszemlén” bemutatták a filmet, és a kritikusok lényegében egyetértettek abban, hogy menthetetlen fércműről van szó.

Ehhez képest a Karlovy Varyban bemutatott Drága besúgott barátaimra az említett ítélet már nem állja meg a helyét, ugyanis Cserhalmi Sára több mint húsz perccel „meghúzta” a művet, tehát az úgynevezett végső verziót most először lehetett látni. A végeredmény pedig, ha nem is hibátlan, de egy cseppet sem érdemtelen mű, amelyet Karlovy Varyban jól fogadtak. A magyar sajtóban csak „ügynökfilmként” emlegetett mű a besúgás kérdéskörét nem politikai szempontból vizsgálja, hanem egy klasszikus, bűn és bűnhődés tematikájú, filozófiai tanulmány, talán kicsit túlságosan is szürreális cselekménnyel, melyhez a rendező meglepő módon minimalista filmes eszközöket használ. Érezni a művön, hogy – megfelelő költségvetés esetén – sokkal jobb is kisülhetett volna belőle, de legalább a színészi játék, elsősorban Cserhalmi Györgyé (a rendező édesapjáé) több mint kitűnő. Mindenesetre a két magyar East of the West versenymű alapján – a most tárgyalt Drága besúgott barátaim és Bergendy Péter Vizsgája – sokan joggal gondolják majd, hogy a múlttal való szembesülés még mindig égető kérdés Magyarországon.

Susan Sarandon a végére érkezett, és életműdíjat kap