A készséges szellő Potsdam felől meglebbenti, de nem kapja fel a szalvétákat. Csevegünk, hunyorgunk, bepislogjuk a napsütés szarkalábait. Az évezred eleje van, várakozás és bizonyos megérkezettség. A biciklis pár velem szemben ül le, kollégáim nem látják őket, csak a letagadhatatlan végkifejletkor szembesülnek az anyával és gyengeelméjű fiával. A fiú Kleist-korú, az anya erős ötvenes, méregdrága biciklisszerelésben mindketten, nagyon színes, piros, sárga, kék tartozékokkal. A fiú rövid, ősz bajsza, valamint az anya arca és haja szürke rajtuk, semmi más.

Turbékolnak. A fiú limonádét iszik, pirreg a citromos lében. Fel-felnyerít, majd váratlanul az anyja vállgödrébe hajtja a fejét, hosszan muttizni kezd, öleli, ropogtatja a nőt bivalyerővel. Az anya, hogy szabaduljon, rácsap Heinrich fejére, csontos, tárgyszerű mozdulat, majd fölnéz, bádog-pillantását körbehordozza a kerthelyiségben, ha valakinek nem tetszik valami, jöjjön, cseréljen vele.

Igyekszem haladni a tintahalkarikákkal, és igyekszem píszi lenni, egy a sokból, adózván bátorságuknak, ha vakmerőség is, hogy kiteszik magukat, nem először és nem utoljára beülve ide, mint egy emberpár,miközben tapintható körülöttük a feszültség, hogy miért kell ezt itt, hogy szegény asszony, de vigye haza, vigye az orrunk elől. Viselkedni lehetetlen, ha jól, azért, ha rosszul, azért. Lázadni nincs miért, beletörődni nincs mibe, a gondviselés ehhez is, ahhoz is túl homályos tevékenység. A hajdani Esterházy-mondatot suttogom magamban, „kicsi öcsém, kicsi öcsém”, pedig még ki sem hozták nekik a kolbászt.

Kazalnyi sült kolbászka, pomfrival. Az anya az előbbi koki után ki akarná engesztelni Heinrichet, egyik falatot a másik után tűzi a villájára, s tömi a fiú szájába. Némi idő után lassítaná a tempót, de a fiú gügyög, hogymég,mutti,még. Erre csakazértis, a Loretta közönségének játszva, etet tovább, cinkosan, egyre gyorsabban és durvábban, te akartad, te falánk dög, s alig tudja visszagyűrni az indulatát. Heinrich már nyüszítve rázza a fejét, mikor még mindig ott hadonászik a nő villája az orra előtt.

Aztán fölnevet, az utolsó kolbászkával kitunkolja a maradék tartárt, bekapja, ízzé-porrá zúzza,majd kacéran beleiszik a második sörébe. A korsó mögül a fehér tangavitorlákat bámulja, szürke haja lebben az égen. Fiára váratlan gyorsasággal jön rá a rosszullét, minden átmenet nélkül, akár egy tűzcsap, okádni kezd. Az anya egy pillanatra megzavarodik a hányadék bőségétől és a látszat botrányos egyértelműségétől, hogy ő, méghozzá nyilvánosan, a rosszullétig zabáltatta nagybeteg fiát.

Aztán fölpattan, szalvétákat kapkod össze, töröl és itat, próbálja eszcájgostúl egy batyuba összehajtani az asztalterítőt. Közben sejszézik, szidja a fiát, aki félig fekve ül a széken, vastag epe- és lemonhab a száján.

Mikor az anyja kitámogatja a vécére, Heinrich sír. A dühödt férfizokogást a zubogó víz mossa el, és az anya távoli vezényszavai, emeld, told, szét, össze. Heinrichmeg tudná ölni az anyját, az anyameg tudná ölni a fiát, s nem volt, nincs és nem lesz egymáson kívül senkijük.

Mire visszajönnek, egy színes bőrű fiú a pincérnő irányításával kicseréli az asztalt és a székeket. A nő fölcsatolja falfehér, hálásan vigyorgó gyerekére a sisakot, rászíjazza előbb a könyök-, majd a térdvédőt. Ahogy nehézkesen, kelletlenül lehajol, tomporán megfeszül az elasztikus biciklisnadrág. Szomorú, lomposka luk támad rajta, a szürke alsónemű kidagad, mint egy babszemnyi sérv.

Negyven perc, ennyit töltenek velünk, nem többet.

PARTI NAGY LAJOS

Költő, író. Budapesten él. Legutóbbi kötete: Az étkezés ártalmasságáról, Magvető, 2011.

I!

Négy tárcaszerző váltja egymást ezen az oldalon:

07. 13.

TRENCSÉNYI ZOLTÁN Újságíró, publicista, a Népszabadság főmunkatársa.

07. 20.

FÁY MIKLÓS Zenekritikus, színház-, fllm- és ételbíráló, a Népszabadság állandó munkatársa.

07. 27.

KARAFIÁTH ORSOLYA Kultúrdémon: költő, performer, publicista és minden más, három verseskötete és két lemeze jelent meg.