Sorra érkeznek – mikrobusszal, biciklin, gyalog – a külhoni, csillogó szemű ifjak, főképpen csipkelelkű naivának tetsző leányok (többeken fogszabályozó), az átlagéletkor nagyjából huszonkét esztendő. Messziről zarándokoltak hazánkba, hogy dacolva a gatyarohasztó hőséggel, ilyesmi kurzusokon vegyenek részt: „A jam keretezése – Figyelemadás és fogadás”, „Érintéses partnermunka”, „(Tév)útkeresés”, „Ébredések és tévedések”. Miközben fontolgattam, hogy a legutóbbira bejelentkezem óraadónak, felfigyeltem rá, köröttem majd mindenki ölelkezik, míg az előcsarnok egyetlen mosolyban forr össze. Ha a fiatalok nem ölelkeztek (demonstratíve), vigyorogtak, simogatták egymást, akkor ettek: uborkalevest fekete kenyérrel, vagy salátahegyeket – sok-sok sárgarépával, mint egy nyúltelepen. Hamarost Gál Eszter művészeti vezető kongatja meg a rézmozsarat, tisztes angolsággal elmondja beköszöntőjét, majd pedig – átlépve egy, a földön artisztikusan elnyúló nőszemélyen – bemegyünk a stúdióterembe, megtekintendő a Lower Left Collective „kihagyhatatlan és különleges!” estjét.

Az amerikai improvizációs együttest 1994-ben alapította meg negyedmagával Nina Martin táncos-pedagógus. A ma nyolctagú kompánia a világ számos pontján tanítja az ún. csoportos gondolkodást („Ensemble thinking”) – értsenek ez alatt bármit. Bizonyos jelekből (így, hogy Martin a texasi Fort Worth privát Keresztény Egyetem [TCU] táncprofesszora) arra következtettem, mindaz, aminek tanúja vagyok, a hajdani New Agebizniszből kicsíráztatott, spirituális, „holisztikus”, „interdiszciplináris” sarlatánság. Amely noha leve rően avíttas ahhoz, hogy szélesebb (fizető) közönséget vonzzon, tudható, a hit (remény, szeretet) és a lázas önkeresés vegyítésével mindig is jól lehetett kalmárkodni – kivált válságos korokban. Rebecca Bryant, Nina Martin, a

Kelly-DalrympleWass–AndrewWass házaspár és Margaret Paek hellén stílusú, vékony, vajfehér selyemfelsőben, nadrágszoknya-szerűségben lődörög a térben, felettük molinók, melyeken silány minőségű videót sasolhatunk: a gyalogátkelőn rohanó tömegek, légi felvételek egy kivehetetlen tájról, hatalmas, zöld mező(ség). Mindeközben Don Nichols (a már említett) rézmozsarat ütögeti, valamint elektronikus neszeket, eltorzított gitármuzsikát, zajokat-zörejeket hallani. Az orkesztikán és a kontakt technikán alapuló, rögtönzéses kutyulmány előadói (szobor)pózokba merevednek, ábrázatukon egyik pillanatban vallási révület, a másikban gyermeki együgyűség, a köztes időben retardált közöny. A magát az apró szórólappal lemondóan legyező, párnákon és padokon szorongó, verítékező publikum többsége bambán mered maga elé, meg-meghúzza a vizes palackot, miközben – közösségi bioélményként – egymás testszagát szívjuk be. Az izzadó kvintett ősemberként battyog, megbolydult robotokat, állatokat, a zenélő dobozokon forgó figurákat imitál, feneket ráz, gurul, csúszik-mászik. Olybá tűnik, mintha az eszméletre ébredés előtti állapotot mutatná be ez az egyhangú, repetitív, tikkasztó tákolmány – amelyet beleng a szektás fontoskodás.

A mesterek/guruk közel egyórás, desztillált kamuságát (megkönnyebbült) tapssal jutalmazzák a tanítványok, akik rövid szünet után „szabad improvizáció jam”-be kénytelenek fogni a szocművházat idéző betonkatlanban. Nehéz eldöntenem, mi a gyötrőbb: Martinékat nézni, vagy a kurzusaikon részt venni. Ám a kettő ötvözésébe belegondolnom is mazochizmus.

„Holisztikus” és „interdiszciplináris” sarlatánság