Nem tisztünk a hazai mozik filmválasztásával foglalkozni, az mégis megdöbbentő, hogy a J. Edgar Magyarországon nem került a mozik műsorára, ellentétben például a Brad Pitt főszereplésével súlyosbított Pénzcsinálóval vagy a szomorúan jóképű George Clooney erőlködése ellenére (miatt?) is nézhetetlen Utódokkal.

Pedig három igazán amerikai történetről van szó. Eastwood mozija azonban nem a baseballról vagy a jólétben szenvelgő hawaii középosztályról mesél, hanem az Egyesült Államok XX. századi történelmének egyik legfontosabb személyiségéről. Arról, akitől Al Capone után/mellett a legjobban rettegett minden korrupt politikus, biszexuális elnökfeleség, kommunista provokátor. A Hoover által létrehozott Szövetségi Nyomozóiroda a mai napig a rendfenntartó szervezetek szimbólumának számít, ízlelgessük csak az annyiszor hallott, már-már misztikus betűszót: ef-bí-áj.

A J. Edgar rendkívül lassú ritmusú, kíméletlen film. Kíméletlen, mert Eastwood a nézőt olyan helyzetbe hozza, amilyenben néző nem szeret lenni: mérlegelnie, döntenie és gondolkoznia kell. A Leonardo DiCaprio által zseniálisan megformált Hoovert már éppen elkezdené sajnálni, amikor látja egy nyilvánvalóan homoszexuális ember küzdelmét egy totálisan homofób, önmagát azonban rendkívül liberálisnak tartó társadalomban, aztán fül- és szemtanúja lesz annak, amint ugyanő egy hamisított levéllel Martin Luther Kinget próbálja meg lejáratni.

A J. Edgarban nincs feloldozás, csak rengeteg érzelem, politikai indulat, szeretet- és elismerésvágy. A képernyőn az eastwoodi embert látjuk. A magányból és vasakaratból gyúrt figurát, akit két szóval lehet a legtökéletesebben jellemezni: amerikai volt.

I!

CÍM: J. Edgar amerikai film, 2011

RENDEZŐ: Clint Eastwood

FŐSZEREPLŐ: Leonardo DiCaprio