A négyből az egyik a debreceni Angol Királynő Szálloda Bunda étterméből való, s a borozgató Csokonait idézi meg, a többi három pedig a budapesti egykori Britannia Szállóból (a mai Béke Radissonból), s annak is az elpusztult Nóta Terméből származik.

A Britannia Szállót egyenesen Haranghy-múzeumként emlegették, hiszen a művész szinte telefestette a termeit: a Nóta Termen kívül az ő munkája volt itt a Móra és a Vadász Terem, a kupolaterem és a híres Szondi söröző dekorációja is. A földszinti nótaszobában például tizennyolc nótajelenet volt valamikor. Egy részük elpusztult a háborúban, néhány pedig a hetvenes években bekerült a Kereskedelmi és Vendéglátó-ipari Múzeumba, ezeket restaurálták most. Az egyiken egy menyecske kulacsot nyújt a lovas betyárnak, s hozzá ez a nóta: „Igyál betyár, múlik a nyár, / Úgyse soká betyárkodsz már”, a másikon egy juhász a szamarát inti: „Ne szomorkodj Fakó szamár, / Majd elmegyünk a nyáj után”, a harmadik kép sorait nem jegyeztem fel, de a subáról van benne szó, mely alatt a pásztorlegény ölelgeti kedvesét egy nagy szarvú bika megértő tekintetétől kísérve. Mesekönyveket idéző kompozíció, egészséges alkatú, magyaros arcú és viseletű figurákkal. A betyár például oly csinos, mint maga Rákóczi Ferenc a híres Mányoki-képen. Sugárzik a képekről a jó kedély.

Haranghy tudott valamit a magyar néplélekről, azt festette a vendéglők falára, amiről a magyar ember asztal mellett beszélget vagy danol. Még a régi, jávorpálos, mulatós vendéglátás képei ezek, a látványuk is mulatásra ösztökél. A harmincas években volt divatja a vendéglői dekorációban ennek a népies, magyaros tematikának, mely akkor a tragédiáját feledni akaró nemzet lelkének gyógyítását is szolgálta. Akkor – így tartja legalábbis az emlékezet – még volt népi kultúra, amire építeni lehetett. A klasszikus magyar költészet kedvelt művei pedig éppoly idézettek és kedvesek voltak, akár a nóták, asztalnál is citáltak egy-egy ízes, szép strófát, főleg ha abban volt némi szerelem vagy humor.

Jó kedélyű ember volt maga Haranghy is, az Iparművészeti Iskolában évtizedeken át tanított (pél dául Zórád Ernőt, Reich Károlyt, Szántó Piroskát, Amerigo Totot, a bélyegrajzoló Légrády Károlyt), így állandóan fiatalok közt dolgozott. Mesterének, Helbing Ferencnek a lányát vette feleségül, majd annak korai halála után újranősült. Szerették a tanítványai, szerette mindenki. Rengeteget járt ki rajzolni az Állatkertbe, s az ott leskiccelt állatfigurákat számtalan művén fel is használta. Legtöbb munkája plakát, ex libris, levélpapírfejléc, számolócédula, borcímke, könyvillusztráció. Legnagyobb alkotásai templomi falképek és üvegablakok (Aldebrőn, Domoszlón, Debrecenben), a Műcsarnok homlokzatának Szent István-mozaikja és a már említett vendéglői, szállodai festmények (a debreceni Arany Bikában, a budapesti Mátyás-pincében, a szegedi Hági sörözőben, a budapesti Corso étteremben és még sok helyen): legnagyobb felületen éppen a Britanniában voltak láthatók, itt azonban csak részben maradtak meg.

Alkalmazott grafi kus volt tehát, ma úgy mondanánk. Az alkalmazott grafikának volt az egyik legnagyobb művésze. De számos önálló festménnyel is jelentkezett: város- és tájképekkel, szívének kedves zsánerjelenetekkel, az általa különösen kedvelt vásári jelenetekkel. Megfestette a velencei virágpiacot, a spanyol éjszakát, az alföldi lóvásárt is – ezt a képét Móricz Zsigmond vásárolta meg. A háború után félreállították egy 1942-ben kényszerből rajzolt, oroszok ellen buzdító plakátja miatt. Börtönben is ült. Végül felmentették a vádak alól. A negyvenes évek végén könnyű lett volna átállnia szocreálra, realisztikus stílusa megengedte volna. Évődő, kedves bojtárjai, betyárjai, menyecskéi helyett rajzolhatta volna a dolgozó parasztságot, a megdicsőülő munkásságot. Furcsát mondok: rajzolta is! De nem a háború után, amikor ez elvárás lett volna, hanem előtte. Például 1935–37-ben, amikor a dorogi bányászotthont dekorálta, később a komlói munkásotthont, majd megfestette 1939-ben az ózdi kohászokat. Fontos művei ezek: 1942-es műcsarnokbeli kiállításán egy terem telt meg velük. De az új hatalomnak, amely megfosztotta őt több évtizedes tanári állásától, ezt már nem tette meg. Inkább vállalta, hogy a megélhetésért egy műkereskedőnek megfest száz képet régi témáiból, míg végül a megfeszített munkába művészileg, emberileg belehalt. Mindössze ötvenhét évesen, 1951-ben.

Ez a kis kiállítás az óbudai Kereskedelmi és Vendéglátó-ipari Múzeumban hosszú idő után az első tisztelgés művészete előtt, melynek épp csak egy töredékét villantja fel a személyes tárgyakat, a festő palettáját, illusztrált leveleit, vázlatait is felvonultató, gondolatindító tárlat.

Pingált nóták