Mindenféle könyvekhez
A betű egyébként úgyszólván egyetlen kompozícióból sem hiányzik a kiállításon. Kemény, akit az egyik legrangosabb, legválasztékosabb könyvtervező-tipográfusnak ismerünk, eleve szeretett írásjeleiből bontotta ki, építette fel szabadabb kompozícióit. Könnyű felismerni egy elfordított vörös E-t, egy széthasított, de talpát megőrző sárga I-t az A Frari felé egyébként is konstruktív rendszerében, szétmetszésük-széttolásuk ellenére a kezdőbetűket a Zöld monogramtotem karcsú szabálytalanságában. Hét-nyolc évvel ezelőtti munkáiban a valahai nyomdász ragaszkodott a rendhez és a kézzel fogható matériához. Ahhoz a lényegében építkező fegyelemhez, amellyel az ólomkorszak végéig a nyomtatott írást előállították, és amely kötött formájú betűk-betűsorok kombinálásának a művészete volt.
A matéria ezekben a művekben jobbára fa. Erezett deszkalapok, haránt fűrészelt, érdesebb felületek, amelyeknek az esetlegesebb faktúrája meg a derűs vagy mély, homogén színvilága együtt teszi barátságosabbá a párhuzamok és derékszögek tiszta rendszerét. Tipokrifek – mondja a szerzői önmeghatározás, amely ezúttal találó, lévén a mű a tipográfia apokrifje, a betűkompozíciók nagyon is nem kanonizált változata. A Múlandóságon zömök betűtörzsek vonulnak vörös talpaikon a mind sötétebbé váló szférák felé, a Résen ugyanezek a betűtalpak tartják a megtört horizontot, a William Kleinnek dedikált művön egy erejétől megfosztott, lekerekített L támaszkodik a repedezett és göcsörtös, öreg keretre. Duplán apokrifek a digitális nyomatok.
Kemény, akinek, mint minden tervezőnek, legfőbb eszköze ma a számítógép, egy ideje áttért szabad kompozícióinak, önálló értelmezéseinek gépi megformálására. Kezdetben a térbeli és materiális értékek ilyetén lefordítására. A F’ossilia rozsdás-reves felületei, mélyített kontúrjai olyan megtévesztőek, hogy fegyelmezett néző legyen, aki nem próbálja megsimítani, a Tendencia malteros egyenetlenségei, a Tengerre néző szemcsés-sárga homokszínei is szinte tapinthatók. És még mindig tipográfia-ihletésűek. A F’ossilián apró, sárga, gyöngéden elfektetett P uralkodik, a Tendencián nagy, szürke kapitálisok tűnnek el a képtérben, a betűformák csak a Parafrázisok ciklusban tűnnek el átmenetileg.
A Portfolio című kiállítás életmű-válogatás. A ciklusok sorában ez utóbbi szakasz vall a legnyíltabban a szentendreivé vált Kemény Zoltánról, akinek ezt a kötődését már korábban is jelezte egy-egy ismert ablakrács, ortodoxgyanús kőkereszt, betűívbe rejtett, jellegzetes boltív. A művek nem utánérzések, Kemény, a digitális eszközökkel és beleérző alázattal dolgozó utód nem követ, hanem bevallottan kommentál. Ha úgy tetszik, illusztrál – alcímeket idézek – Bálint Endre motívumaival, Kondor Béla motívumával, Vajda Lajos motívumával. A barcsays, nagy horizontok, a görcsös Vajda-ujjak, Kondor modellezett légi katasztrófái éppúgy értelmezései egy másik életműnek, mint például azok a kötetek, amelyekben Korniss Péter fotográfiáit értelmezte és rendezte el a könyvtervező Kemény Zoltán.
Vagy mint utóbbi munkái, a Versképek. Kemény sorra illusztrálja kedvenc verseit Kosztolányitól Parti Nagyig, Tandoritól, mint szó volt róla Verlaine-Tóth Árpádig. És ezek a különleges, betűsorokkal és betűhalmazokkal, elhalványításokkal és montázstechnikával, nemegyszer immár szabados, tipográfiát tagadó kalligráfiával dolgozó nyomatok magyarázzák az egész kiállítást. Babits-mű ugyan nincs a Kárpát utcában, de a gesztus, avatottság és érték nagyon emlékeztet arra a játékos-mély ciklusra, amelynek a költő az Illusztrációk mindenféle könyvekhez címet adta. Babits irodalommal illusztrált irodalmat, Kemény képpel irodalmat és képeket.
