Gyógyulás kockáról kockára
„Fél egykor mentem haza az iskolából, kiabálást hallottam. Apukám mondta, kiöntött a vörös iszap. Azt se tudtam, mi az… Néhány napig nem mentem iskolába, a híreket lestem a tévében, meg leveleztem a barátnőmmel interneten. Egyszer telefonáltak, hogy vonatokkal kitelepítenek minket. Két-három órát várakoztunk, aztán lefújták az egészet.” (Eszter)
„Apu mondta, jön az iszap, de higgadjunk le, mi dombon lakunk. Vörös volt, nagy volt, és jött felénk. Nagyon megijedtem… Álmodtam is róla: menekülök előle, de utolér, és belefulladok. Ez néha most is visszatér.” (Bence)
„Iskolában voltam, mindenkit fölküldtek az emeletre. Akkor már a sportpályára ömlött az iszap. Tudtam, édesapám, mostohaanyám otthon van, a testvérem pedig az alsó iskolában, ahová följött az iszap. Nagyon féltem, mi lesz vele, pityeregtem…” (Kati)
Tíz-tizenkét éves gyerekek emlékeznek a devecseri Gárdonyi Géza Általános Iskolában a 2010. október 4-én történt vörösiszap-katasztrófa drámai pillanataira. Emlékeikről hangfelvétel készül, annak alapján pedig egy különleges animációs film, amelynek alapmotívumait ők rajzolják. A közös alkotást a Kecskemétfilm Stúdió szakemberei készítik elő Szoboszlay Péter rajzfilmrendező vezetésével abból a pályázati támogatásból, amelyet a Médiahatóság zsűrije ítélt nekik. (A filmet a Duna TV fogja sugározni.) A gyerekek nemcsak a legnehezebb pillanatokat idézik föl, hanem azokat a kedvenc helyeket, tárgyakat, emlékeket is, amelyek a katasztrófa nyomán végleg elvesztek, megsemmisültek. Devecseren egy egész városrész tűnt el, a házakat le kellett bontani, hiányuk örök mementó. A város másik szélén épült fel és népesült be a Makovecz-féle lakópark.
Az egyik tanteremben az eltűnt városrész térképét próbálják fölrajzolni közösen. Terepasztalon papírból készített makettekkel jelenítik meg a házakat. Az egyik asztalnál már ragasztják az épületeket, a fákat, zöld lombokkal. A másik teremben motívumokat dolgoznak ki: az egyik fiú például képregényformában mesélte el, hogyan menekítettek ki egy kutyát az iszapból, most ennek epizódjait rajzolja nagyobb lapokra. A másik asztalon egy öreg fa lehajló ága bontakozik ki, az volt néhányuk kedvenc játszóhelye. Lassan megelevenedik az elpusztult gyerekvilág, amely már csak az emlékekben létezik.
Sokuk otthonában máig nem beszélnek erről, mondja Magyar Judit gyerekpszichológus, aki kollégájával együtt segít az emlékek fölidézésében. Rajtuk kívül drámapedagógus közreműködését is kérték a filmesek, részben, hogy jobban megnyíljanak a gyerekek, részben pedig, nehogy olyan érzéseket kavarjanak föl bennük, amelyekkel kárt okozhatnak. Magyar Judit a szakirodalmat idézi: legalább három évig erős a lelki hatása a katasztrófának, de a „kibeszélés” segíthet. Itt ráadásul produkálnak is valamit, és a filmkészítésben való részvétellel fontosnak érezhetik magukat. Az iskola rajztanára, Trombitás Veronika ugyancsak hasznosnak tartja a programot, mert a szabad munkaforma – hiszen mindenki azt tesz, és azt mond el, amit akar, semmi sem kötelező, ezt a szülőkkel és a pedagógusokkal is jó előre megbeszélték – sokat megmutat a gyerekből. Nincs teljesítménykényszer, mint a tanórán. A tanárnő hozzáfűzi, ilyesmit – anyagi feltételek hiányában – maguk nem tudnak szervezni, sajnos.
Ötvenegy diákot érintett a tragédia 2010-ben, tudjuk meg az iskola igazgatójától, Eszterhainé Fatalin Ilonától. Bizonyos élethelyzetekben érezhető a hatása ma is. Éjszakai rémálmokban, egy-egy szirénázó autó vagy helikopter ijesztő hangjában vagy iskolai problémákban. Sok függ attól, hogyan tudták földolgozni a történteket a szülők, véli az igazgató. Van, ahol nem tudták, és a kislány súlyosan depressziós.
A kecskeméti rajzfilmesek tavaly már szerveztek foglalkozásokat Devecserben, terápiás céllal. Voltaképpen akkor kristályosodott ki a rajzfilm készítésének ötlete. Szoboszlay Péter rendezőnek vannak ebben tapasztalatai, mert régóta vezet animációs szakkört kecskeméti gyerekeknek. A tervezett produkcióról azt mondja, nem akar sem „natúr” (élő), sem dokumentumfilmet készíteni. Olyan animációt szeretne, amelynek tematikáját, képi világát a gyerekek alakítják ki – kockáról kockára. Ezért most még nem is látja maga előtt a teljes filmet, és ez nagyon különbözik attól, ahogy a Balázs Béla-díjas, a hazai animáció avantgárd vonulatához tartozó művész korábban dolgozni szokott.
A műben megjelenő térképet, terepasztalt benépesítik majd a személyes történetek, amelyeket a gyerekek mesélnek. Az ő arcukat nem láthatjuk majd, legfeljebb a kezüket, amint a maketteket formázzák. Először a hanganyag készül el, és annak alapján az animáció. Augusztusban kecskeméti táborba hívják a devecseri gyerekeket, ahol Szoboszlay szakkörének tagjaival együtt fognak dolgozni a részleteken.
