Emlékszem, mikor tűnt fel először: Fülöp Viktor halálakor. Miért nem borul gyászba az egész ország? Miért nem zavar senkit, hogy egy ilyen különös jelenség, művész és erkölcs meghal?

Nem is láttam soha táncolni a színházban, csak a moziban néztem, mint Zrínyi Miklóst, szikáran, barázdált arccal, idegen hangon beszélni, és mindegy volt, milyen a film, mindegy volt, mit akarnak mondani, mert Fülöp  Viktor arca, nem a tánca, nem a mozdulatai, nem a színészete, hanem az arca, vagy nyilván ő maga volt az üzenet. Körülbelül azt mondta, teljesen mindegy, milyen világban élünk, teljesen mindegy, hogy öregek vagyunk vagy fiatalok,magasak vagy alacsonyak, sikeresek vagy agyonrugdosottak, akkor is van az emberben tartás.

Van, vagy legalábbis lehet, nézz rám, itt vagyok, az én hátam nem görbül, ugyanaz voltam, aki röpdösött az Operában, aki a menetet vágta a csatornában, akit szakmailag alkalmatlannak neveztek, akit kinevettek. Fülöp Viktor, ez a név azt jelentette, hogy mindig, mindig,mindig lehet tisztességesen élni, és ha nem sikerül, akkor is mindig és mindig meg lehet próbálni.

Meghalt, és azt hittem, mindenki másnak is ezt jelentette ez a név, de a világ csak rántott egyet a vállán, és ment minden tovább. Talán mert nyár volt, tizenöt évvel ezelőtti, hanyatt esett július, mindenki szanaszét nyaralt, nem volt hol összejönni, és megbeszélni, hogy gazdátlanok lettünk, elapátlanodtunk. Vagy jó, nem kell annyira a szívünkre venni, de akkor is: egy nagy táncos halt meg, aki éveken át vitte a főszerepeket, mandarin, herceg, királyfi, kán, Rómeó és Spartacus. Az nem úgy van, hogy az előbb még élt, most meg halott, hanem gondolkodnunk kell róla, feldolgozni az emlékét és az emlékeinket, megnevezni azokat a feladatokat, amelyeket ránk hagyott, és időnként számot adni, hol tartunk.

Nyár volt, de aztán rájöttem, hogy ez évszaktól független. Emberek jönnek-mennek, meghalnak, a többiek pedig észre sem veszik, hogy valami megváltozott. Egyre inkább azon kellett gondolkodni, hogy ki lehet az, akinek a halála esetleg megérintené az embereket. Van olyan színész? Sportoló? Politikus? Valaki, aki az életét áldozza másokért? Aki minden hangjával az életet dicséri, a jókedvet mutatja meg, a derűt és a színeket hozza. Meghalt Pavarotti is, varjú se károg utána. Mintha az egész társadalmat, amelyben élünk, az amnéziára alapították volna, nincs halál, ha el tudjuk felejteni azokat, akiket szerettünk, és nem nehéz, ha dolgozunk rajta. Van haláltánc, de ahhoz semmi közünk, nekünk még van hús a csontjainkon, aki meg akkora balek, hogy kileheli a lelkét, azt csókoltatjuk. Mintha az élőké volna az első liga, a halottaké meg a második, csapataink, fájdalom, soha nem találkozhatnak. Igaz, ezzel lemondunk néhány lehetőségről, mert az emlékezés folyton segítene. Akár primitív módon is. Mondjuk meghalt Dietrich Fischer-Dieskau, még emlékszem arra, hogy valaha milyen csengése volt ennek a névnek. Hogy a hangnak milyen csengése volt, arra nem is kell emlékeztetni magamat, ott a hatalmas hagyaték, elmerülhetünk benne, soha nem érünk a végére.

Senki sem él a lehetőséggel. A kincsek helyett a lótuszt markolásszuk, vadul tömjük a szánkba, nem törődünk az örökségünkkel, elfelejtjük az örökhagyókat. Talán félünk a múlttól, félünk arra gondolni, milyennek képzeltük el mostani magunkat? Nem tudom. Csak azt látom, hogy ma már senki nem kérdezi, kiért szól a harang. Megelégszünk azzal a megnyugtató válasszal, hogy nem értünk. Mert ha értünk szólna, nem hallanánk. Már ha egyáltalán szólna.

FÁY MIKLÓS

zenekritikus, színház-, filmés ételbíráló, a Népszabadság állandó munkatársa

I!

Négy tárcaszerző váltja egymást ezen az oldalon:

06. 29.

KARAFIÁTH ORSOLYA Kultúrdémon: költő, per former, publicista és minden más, három verseskötete és két lemeze jelent meg.

07. 06.

PARTI NAGY LAJOS Költő, író. Budapesten él. Legutóbbi kötete: Fülkefor és vidéke (Magyar mesék), Magvető 2012.

07. 13.

TRENCS ÉNYI ZOLTÁN Újságíró, publicista, a Népszabadság főmunkatársa.