Bacsó Kristóf – Tóth Viktor mellett – a harmincas dzsesszgeneráció talán legegyénibb hangú szaxofonosa. Az improvizáció szabadsága tinédzser kora óta vonzotta, anno Lakatos Ablakos Dezső és Borbély Mihály magántanítványaként mélyedt el benne, majd kijárta a dzsessz tanszakot. De még ezt követően is túlontúl sok kérdőjel maradt benne. Ezért két évig a Conservatoire de Paris-ban, aztán a bostoni Berklee College Of Musicban képezte tovább magát, szerezte meg azokat az ismereteket és tapasztalatokat, amelyekből a mai napig táplálkozhat.

A Berklee elvégzése után úgy vélte, kinyílt előtte a világ, mindenekelőtt Amerika, bő egy évig tesztelte benne magát, forgolódott mindenféle alkalmi társulatokban. Mégsem találta a helyét, hiányzott neki a biztos pont. Ezért is döntött 2003 végén úgy, inkább hazajön. Nem sokra rá alapította meg saját formációját, a Bacsó Kristóf Quartetet, melynek Alteregos című lemeze kétségkívül az utóbbi évek legerősebb hazai debütáló dzsesszalbuma lett.

A ma harminchat éves muzsikus nemcsak generációja egyik legtehetségesebb szaxofonosa, de egyben egyik legtöbbet foglalkoztatott zenésze is. Ráadásul nem akármilyen formációkban fújja: többek között az Oláh Kálmán Sextet, a Lukács Miklós Quintet és a Modern Art Orchestra szólistája. Csupa egyéni utat járó, eltérő karakterű, egyaránt komplex, egyformán „nehéz”, szonikus univerzum. Rengeteg gyakorlást, koncentrációt és ráérkezést igénylő repertoár. Minimum hónapok, de néha évek kérdése, míg minden egyes hang akkor és ott szólal meg, amikor és ahol annak szólnia kell. Ezért is annyira kevés e formációkon belüli mozgás, makacs az összekapaszkodás, konstans a zenei minőség, a tűz, az intenzitás.

E számtalan formáció közül persze saját kvartettje az, amelyben leginkább kiteljesedhet egyéni hangja, a dzsessz mellett erős klasszikus és kortárs hatásokat felvonultató univerzuma. Eredetileg Czirják Csaba gitározott benne, de 2007 végén Bacsó úgy döntött, inkább harmóniahangszer nélkül, két fúvóssal folytatja tovább. Bár erre a sajátos hangzásvilágra akad példa a dzsessztörténetben (többek között az Art Ensemble Of Chicago, Ornette Coleman, a Masada és John Coltrane készített ilyen karakterű lemezeket), ő inkább a klasszikus zenében fontos ellenpont felől közelített. Többszólamú művek komponálásába kezdett, melyek megszólaltatásához mindenképp másik fúvósra lett szüksége. Így jött létre az azóta is stabil felállás: Bacsó Kristóf (szaxofon), Fekete Kovács Kornél (trombita), Szandai Mátyás (bőgő), Németh Ferenc (dob).

Az Alteregos után úgy tűnt, belendülhet a szekér. Szakmán belül visszhangzott rendesen. A koncertszervezőket mégsem mozdította meg. Eljutottak ugyan a budapesti, a debreceni és a szegedi dzsesszfesztiválra, meghívták őket kisebb külföldi klubokba, de ott nagyjából el is akadt a lendület. Pedig amit ők képviselnek, az tipikusan az, ami a nagyvilágban figyelmet érdemelhet: nemzetközi standardekhez illeszkedő, mégis erősen lokális karakterű zene. Olyan, ami csak itt, a Kárpát-medencében születhet.

Ugyanezen az úton halad Bacsóék mostani albuma, a Nocturne is, melynek anyagát élőben rögzítették: rajta a Művészetek Palotájában, 2011 szeptemberében adott koncertjük veleje hallható. S bár a kvartetthez három szám erejéig csatlakozott a zongorista Oláh Kálmán, a korong nagy részében ezúttal sincs harmóniahangszer. Miközben a harmóniára gondolkodás végig tetten érhető benne. A szólamokban, a mozgásokban, a folyamatos ellenpontozásban. Mondhatni, legnagyobb erényük éppen az, hogy miközben folyamatosan törekednek a harmóniára, végig fenntartják a feszültséget, s ezáltal a figyelmet. Ebben a bő hatvan percben tényleg minden ott feszít, amitől a Nocturne bátran az év hazai dzsesszlemeze lehet: okos, míves, honi gyökerű és globális kitekintésű.

Ők négyen