A norvég Kjell Askildsen nevének nem kellene ismeretlenül csengenie a magyar fülekben, hiszen 2004-ben a Noran Kiadó gondozásában már megjelent egy novelláskötete, A thesszaloniki kutyák címmel. Sok kortárs magyar és világirodalmi szerzőhöz hasonlóan azonban Askildsen is „alámerült” (pontosabban felszínre sem jött). Kiesett nem csupán a nagyközönség, de a szűkebb értelemben vett, úgynevezett „szakma” látóteréből is.

A nemrégiben befejeződött Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál skandináv díszvendégségének eredményeképpen – amelyen maga a szerző is részt vett, és számtalan interjút adott –feltámadni (illetve megszületni) látszik az érdeklődés a sokak által csak a „minimalizmus mesterének” titulált Askildsen művei iránt.

Ez utóbbi címkét Askildsen egyébként határozottan viszszautasítja, a vele való beszélgetésen elmondta, hogy az irodalomban – szemben az építészettel, ahonnan a fogalom érkezett – nem is képzelhető el a minimalizmus. Olvasva az Úgy,mint azelőtt darabjait – a kötet válogatást közöl Askildsen teljes életművéből, a kezdeti novelláktól egészen a legutóbbi művekig – magam sem lelem a „minimalizmus” nyomait. Igaz, a nemzetközi porondon Raymond Carvert is minimalistaként tartják számon, ami – véleményem szerint – minimum tévedés. Elképzelni sem tudom, mit szólnának ezen ítészek Örkényhez vagy Ottlikhoz? Vagy a novellista Bodor Ádámhoz?

„Ebben a hangos szavakkal teli világban Askildsen visszaadja a csendet az embereknek” – méltatták Askildsent az 1990-es évek elején. Valóban: hatalmas csend szivárog elő (és át az olvasóba) ezekből a novellákból. „Az ablak a hátsó kertre és egy ligetre nézett, egy ideig ott álltam, és hallgattam az eső lágy hangját. Talán ez volt az oka, a lágy eső és a nyugalom, mindenesetre az történt, ami megesik néhanapján: elárasztott valami hatalmas üresség, olyan volt, mintha a létezés értelmetlensége belém furakodna, és ott szétterülne, mint egy végtelen, puszta táj” – olvashatjuk A dzsóker című novellában.

Askildsen megtalálta a közös nyelvet, az emberiség közös nyelvét; a magány és a szabadság (vágyának) nyelvét. Művei innen szólalnak meg. Nem egy idegen világba enged bepillantást, mint, mondjuk, Borges. Nem is egy –átlagember számára – ismeretlen létformát vagy életmódot tesz érthetővé és átélhetővé, mint Bukowski vagy Carver.

És nem is a nagy ívű férfiszomorúság beszél belőlük, mint – az Askildsen által egyébként példaképnek tekintett – Hemingway műveiből. Az emberi lét leglényege szólal meg itt, ami a legkevésbé történés, inkább apró mozdulatok, kívül és belül: egy tekintet, egy álom, zsinórban a harmadik szál meggyújtott cigaretta, az akarat és a lemondás árapálya egy házasságon belül.

Egy novelláskötetben, talán még inkább, mint egy versgyűjteményben, általában – szándékolatlanul is – versenyre kelnek egymással az egyes darabok. Van, amelyik kiemelkedik, némelyik elsüllyed, és akad, amelyik önmagában gyönge lábakon állna, de a kötet ívének szempontjából fontos „kötőanyagnak” bizonyul, felerősíti az előtte vagy a mögötte álló szöveget. Az Úgy, mint azelőttben ilyesmiről, versenyről egyáltalán nincs szó. Mindegyik novella egy-egy végleges, kidolgozott, finomra hangolt „műtárgy”. A világ bennük –egészében nézve is – egységes.

A mondatok, a bekezdések partitúraként működnek: zeneiek és többszólamúak. Nem szimfonikus zene ez, párhuzamként inkább Schubert zongoratriói juthatnak eszünkbe. Elismerés illeti a fordítót (Pap Vera-Ágnes) is mindezért.

Askildsen legtöbb novellájának a mélyén a hittel való viaskodást találjuk – legtöbbször kimondatlanul. De néha konkrétan is. Két fiú áll a szirtfokon. „Hátralépett még egyet, a szakadéktól alig néhány centiméterre állt meg, továbbra is háttal a mélységnek. Tudtam, hogy ugyanolyan szédülős, mint én. (…) Gúnyt űzök Istenből, mondta, suttogta, alig értettem a szavait.

Mozgatta az ajkát, de már nem hallottam, mit mond. Aztán megfordult, lenézett, a legjobb kártyáját, a szédülékenységét adta Isten kezébe. Nem tudom, meddig állt ott, de elég sokáig, és tovább, mint ameddig én bírtam volna ott állni, hogy bebizonyítsam az ellenkezőjét, hogy Isten létezik, és rá merem bízni az életemet.” (Nyár derekán)

Trieszttől nem messze, Grado környékén a lagúnákat a zátonyok között rengeteg aprócska sziget pöttyözi.
Egyik fajtájuk a tapo: a lagúna vizéből épphogy kiemelkedő szigetecske. A másik a velma, amely csak apálykor
tűnik elő, aztán – a dagály érkeztével – újra víz alá kerül. Askildsen novellái ezekhez a velmákhoz  hasonlíthatók. „Csónakunk” könnyen fennakad rajtuk, és kihajolva belőle csak valami sötét derengés látszik a víz alatt. A felszínen pedig a saját arcunkat látjuk viszszatükröződni.