Délután három óra van. Bevégeztem a munkálkodást, megvan a penzum. Veszem az utcai gatyát, cipőt, cekkert, szódáspalackot, pénzt, kulcsot, telefont. Indulok lefele.

Az ajtóban megtorpanok.

Hová? Minek?

Nem volt ez kérdés harmincöt éven át. Egyetemista korban, este, Tengelyi tanár úr órája után. Tanítás végeztével táskában a javítandó – és máig ki nem javított – dolgozatokkal a fél városon bumlizva át. Kórházból ballagva a szennyessel, bánattal teli szütyővel. Szerkesztőségi nyüzsgés után villanyozva, élve. Falun kiballagva biliárdhoz, kuglihoz, Karcsihoz. Dunánál délután kismotorra kapva. És most itt, ugye, a teraszon, a város lüktető, érző, meleg szívében, ahol csak az idő áll meg, de a szív soha.

Volt, ami a napot tagolja, volt, ahol megülhettem magam, volt, ahol mélázhattam csendesen, volt, ahol békén hagytak, de voltak is köröttem. Volt, ahol nem kellett gondolkozni, volt, ahol minden ment szó nélkül, magától. Nem kellett kérni, nem kellett magyarázni, még fizetni sem. Volt, hol az ember hon legyen. Volt kapaszkodóm. Hűsítő, butító, bölcsítő helyem, szerem.

Munkásember vagyok, kétkezi; mindennap, na jó, majd mindennap pár órát ülök, és két kezem néhány ujjával egy klaviatúrát ütögetek – régen írógépét, húsz éve laptopét, néha zongoráét. Alkoholos befolyásoltság vagy akárcsak másnapos állapot ezt a ténykedést kizárja. Napirendemből és életmódomból fakadt továbbá az is, hogy a délelőtti, déli időszakokban szociális érdeklődésem, kommunikatív aktivitásom minimálisnak mondható. Ha nem ücsöröghetek magamban, helyemen, szobámban, asztalomnál, akkor nemigen van bennem sok köszönet. Némán gubbasztok, mint valami búval bélelt túzok, aki megadón várja, hogy kihaljon.

Gátlásos voltam, mulya, kuka. Ám ha iszogattam, nyelvem megeredt. Hát most mi lesz? Másokat leszek kénytelen hallgatni? Na ne…

És mi lesz a rengeteg szódáspalackkal? Azoknak csak én tudom a jó helyét. Az egy egész hetes a Mariettához való, aminthogy patron is csak ott szerezhető be. A másfél literes a Zsuzsáé, akinél gravírozott, régi stílű, igazi literes üvegpalack is kapható – nagy kincs, unikum, kár, hogy a feje műanyag. Van elhelyezve palackom kiadónál, könyvelőnél, ügyvéd asszonynál, Évánál, Lajoséknál – hát mi lesz most mindezekkel? Csak nem fogok szódát inni? Őszülő fejjel, meglett, sőt már el is veszett férfiként, drága szódát, üresen, csak úgy?

És mi lesz a rozékkal ezután? Az Aldiba vagy az El hordóba, a Radovánhoz vagy a Víghez, egyikhez, másikhoz más is bejár. De csak én vagyok mindenütt honos. Hát mi lesz most ezután? Min fogom törni indulás előtt a fejem? Hogyha ilyen szódát viszek le cserélni, akkor oda kell menni a borért ma, ha olyat, akkor ide. Áh, ezt más úgysem érti, nem is értheti.

Ráadásul itt a nyár. Ami engem a napi rutintól különösebben nem térít el. No de mégis.

A délutáni sűrű napsütésre ülve nem fújhatom le a habot többé az aranysárga söröskrigliről?

És én már nem is kortyolhatok egyet a parázson sülő csípős mustárral, savanykás lekvárral megkent kéttenyérnyi karajkaréjra löttyintett hűs rozéból?

És mi lesz, ha – isten ne adja – nyaralni vagy utazni kell? Megyek lengyel földre, meglehet. Hát az a sötétre pácolt, füstölt hering, melynek gerincéről kabátként omlik le a hófehér hús, vaskos karikára szabdalt, rücskös, sós uborkával, olyan roppanó, gyümölcsízű paradicsommal, amely csak a lengyel földből pirosolhat elő, avval az orosz ellentől ellesett fekete, savanykás kenyérrel – hát az egy korty jeges Zubrówka Biala nélkül hogy képzelhető?

Mi lesz itt, mi lesz, jaj, mi lesz?

Délután három óra van. Bevégeztem a munkálkodást, megvan a penzum. Veszem az utcai gatyát, cipőt, cekkert, szódáspalackot, pénzt, kulcsot, telefont. Indulok lefele.

A többit majd meglátjuk.