A Cosmopolis több mint hatvan százaléka egy limuzin belsejében játszódik. Mennyire fogható ez fel road-movie-nak?

Technikailag mindenképpen, mivel tényleg utazunk benne, igaz, csak a 47. utcán New Yorkban. Ugyanakkor szellemiségében nem beszélhetünk road-movie-ról, mert ezek a filmek a szabadságot jelképezik,miközben nagy távolságot tesznek meg bennük. A Cosmopolisban a limuzin csak nagyon lassan halad.

Az, hogy egyáltalán mozgásban van, metaforikus. A kocsibelső mint környezet önálló jelentéssel bír, a főhős, Eric Parker egy olyan világot teremtett meg magának benne, amelyet már nem szívesen hagy el, mivel ott rendelkezik totális kontrollal. Ugyanakkor olyan, mint egy börtön vagy egy koporsó.

Sokszor a néző is abban érzi magát a Cosmopolis alatt. Nem hiába tartják sokan Don DeLillo regényét megfilmesíthetetlennek.

Pont ez az extremitás vonzott, a megkötések igazi kihívást jelentettek. Egy művész keresi a kihívásokat, a nézők pedig, akik nyitottak erre, nyilván megbirkóznak majd a feladattal. Amikor elolvastam a regényt, úgy döntöttem: kiveszem az összes dialógust belőle és berakom egy fájlba, mintha csak egy önálló forgatókönyv lenne. Így is sokat kihagytam a regényből, mert a két médium tényleg teljesen más. Három nap alatt kész volt, majd sokáig azon gondolkoztam: ez most vajon megállná a helyét a vásznon? Arra a következtetésre jutottam, hogy ha egy jó színész szájába kerül, akkor igen.

Majd felkérte Colin Farrellt, aki elfogadta a szerepet, végül a Total Recall miatt visszalépett.

A feleségét alakító Marion Cotillard pedig időközben terhes lett. Ezek után változtattam a forgatókönyvön egy kicsit, hogy fiatalabb színész, Robert Pattinson is eljátszhassa. A felesége Sarah Gadon lett. Robert fiatal kora ellenére komolyan áll a színészethez és kellő kurázsi volt benne, hogy elvállaljon egy ilyen bizarr szerepet. Ez mindenképpen becsülendő. Művészi szinten ez nem okozott problémát, anyagi szinten annál inkább, mert a befektetők egy Colin Farrell–Marion Cotillard-filmet finanszíroztak.

És hogy került Juliette Binoche és Mathieu Amalric a filmbe?

Mindenekelőtt ez egy kanadai–francia koprodukció, ezért a producerek melegen ajánlották, hogy válasszak francia színészeket és – ha nagyon akarok – egy amerikait. Manapság egy-egy független filmet nem lehet koprodukció nélkül összehozni, így a színészek állampolgársága egyre fontosabb ténnyé válik egy-egy castingnál. Így fordulhatott elő, hogy Mathieu Amalric-nek adtam egy román karakter szerepét. De persze zseniális színész, így nem volt baj ebből.

A Cosmopolisban végtelen energiákat mozgat meg azért, hogy meggyőzzön mindenkit: a kapitalizmus rossz dolog.

Az Egyesült Államokban már Kanadáról is azt gondolják, hogy egy szocialista ország, csupán azért, mert például ott működik az egészségügy. Sikerült egy olyan társadalmat létrehoznunk, amelyben akinek vannak hozzá eszközei, sok pénzt kereshet, és van, aki kevesebbet, de aki rászorul, arról gondoskodik az állam.

Az Egyesült Államok viszont kegyetlen és brutális ország, és bizton kijelenthető, hogy a kapitalizmus rossz rendszer. 1992-ben jelent meg Francis Fukuyama A történelem vége és az utolsó ember című könyve, melyben azt bizonygatta, hogy véget ért a történelmi haladás az ideológiák terén, és eljött a gazdasági liberalizmus Kánaánja. Ma már pontosan tudjuk, hogy tévedett: a kapitalizmus nem kompatibilis az emberi természettel. Szükség van egyen- és ellensúlyokra. DeLillo regénye és a film is ezt mutatja be.

A saját limuzinjába zárt Eric Parker pedig a kapitalizmus metaforája?

Abszolút. Manapság a brókerek és az üzletemberek teljesen elidegenedtek a világtól. Fogalmuk sincs a realitásról. Úgy döntenek pénzügyekben, hogy igazi pénzt talán még nem is fogtak a kezükben. Azt hiszik, hogy a virtuális kereskedéssel teremtenek valami értéket, de tulajdonképpen csak a nagy semmit generálják. Rengeteg pénzük van, de nem tudnak mit kezdeni vele, mert nem alakult ki a gazdagság kultúrája.

Az olyan figurák, mint Eric Parker, nem értik, egyszerűen fogalmuk sincs róla, hogy a közvélekedés miért tartja őket negatív és káros embereknek. Parker a Cosmopolisban nem érti, hogy miért kap egy tortát az arcába, mint ahogy a valós életben Rupert Murdoch is kapott egyet. És nem értette, miként, miért történhetett ez meg vele, miközben remek fickónak tartja magát.

A gazdasági válság miatt vágott bele a Cosmopolisba?

Amikor elkezdtem dolgozni a Cosmopolison, DeLillo regénye még csak fikció volt. Mire nekiálltunk a forgatásnak, már olyan érzésünk volt, mintha egy dokumentumfilmen dolgoznánk: az egyik nap éppen az antikapitalista tüntetés jeleneteit vettük fel New Yorkban, este pedig az újságban olvastuk a tudósításokat az antikapitalista tüntetésekről. Nem vagyok látnok, nem láttam előre, hogy a regény ennyire aktuálissá válik majd. Most pedig a film érdekes vitákat generál, mivel fogalmunk sincs, hogy most hol tart a világ.

A pénz emberi találmány, nem egy megfoghatatlan természeti katasztrófa, mint a cunami, így az lenne a tökéletes, ha mi irányíthatnánk a gazdaságot, és nem fordítva. Optimista vagyok, biztos van arra mód, hogy a rendszert irányításunk alá vonjuk. Ehhez együtt kell dolgoznia mindenkinek. Az euró jó példa erre: olyan országok egyeztek meg a közös használatában, akik korábban egymással háborúztak.

Nem tudom, honnan veszi ezt az optimizmust az euró kapcsán. Talán nem hallott a görög vagy a spanyol csődhelyzetről?

Nézze, szenvedés és igazságtalanság mindig lesz a világon. Hallottam a görög és spanyol helyzetről, de hát még csak egyben van mindkét ország, nem? Ha bedőlnének, a dominóelv alapján a csőd végigsöpörne Európán. Ezt nem fogják megengedni a többiek. Az efféle összetartás Amerikában nem létezik.

Noha egy statikus moziról van szó, van benne egy-két „cronenbergi erőszakjelenet”. Bár mintha most visszafogta volna magát.

Nem aggódom túlságosan a cronenbergi jegyek miatt, mivel én vagyok Cronenberg és én mindig ott leszek a filmjeimben. Ha például kikockázza a filmet – a rajongók ezt meg fogják tenni, nincs kétség –, látni fogja, hogy kellőképpen véres például a kézátlövéses jelenet. Nincs külön elméletem az erőszakról, minden egyes téma önmaga határozza meg, hogy mennyi vizuális terror szükséges az elmeséléséhez.

A légy például önmagában a vérről és a fizikai átalakulásról szólt, a Holtsávban ugyanakkor teljesen más az erőszak stílusa. Fontos megértenie, hogy a filmrendező mindig is a színész testét fogja használni, hogy elmeséljen egy történetet.

Idén Cannes-ban nem csak a Cosmopolis, de a fia, Brandon Cronenberg első filmje is bekerült a hivatalos programba.

Igen, és ez egyedüli eset a cannes-i fesztivál történetében. Nagyon örülök, hogy végre felkeltette a fiam érdeklődését a film, noha gyerekkorában rendszeresen a forgatásokon „élt”. Az Existenz – Az élet játék című filmem effektes stábjában pedig dolgozott is. Nem én győztem meg, hogy rendezze meg az Antiviralt, hanem Niv Fichman producer. Őt illeti a dicsőség.

FOTÓ: REUTERS CHRISTIAN HARTMANN