Hiába beszélt a szerző tárgyáról több száz emberrel, hiába bizonyítja alaposságát egyebeken kívül 121 oldalnyi jegyzet, 25 oldalnyi irodalomjegyzék, hiába olvashatjuk csaknem 50 oldalon a Borban megfordultak nevét, a kötet – noha ekkora tudományos apparátus általában bőven elég hozzá – mégsem mondható monográfiának. Csapody Tamás sem tartja annak.

Mert még mindig nem tud mindent a második világháború magyar munkaszolgálatosainak egyik – legalábbis a neve szerint – legismertebb és mindenképpen a legtöbbször emlegetett táboráról. De amit tud, azt közreadja (örüljünk neki, fontos könyv – hát még ha a nyelvi szerkesztés is gondosabb lett volna). Leírja, hogy miképpen lett egy gazdasági célú megállapodásból az abban foglaltak végrehajtása során ezrek pusztulásával járó pokol.

A magyar kormány német kérésre 1943-ban, majd 1944 nyarán összesen hatezer munkabíró férfit, főként zsidókat, kisebb részben kisegyházak hí veit és ideológiailag „megbízhatatlanokat” zsúfolt vagonokba, hogy a keletszerbiai Bor és környéke német rézbányafeltárásain és az ehhez kapcsolódó gát- és vasútépítéseken dolgozzanak. Az ottani táborokba hurcoltak német munkairányítással, de magyar katonai felügyelettel – rendkívül rossz lakhatási, ruházkodási, táplálkozási és egészségügyi körülmények közepette – szenvedték végig a tíz-tizenkét órás munkanapokat.

Ehhez járult az őrzésükre rendelt magyar keretlegények (és „kerettisztek”) sokszor szadizmusigmenő, nemegyszer halált okozó kegyetlensége. És ez még csak a hatezrek kálváriájának kezdete volt. A tömeges – már német „hozzájárulással” végbement – megsemmisítés a bori táborrendszer elhagyása után a végül halált osztó koncentrációs táborokban s az odáig tartó gyötrelmes utazások, gyalogmenetek idején következett be. A szerb partizánok kiszabadította munkásszázadokba tartozókon kívül csak kevesen érték meg a háború végét.

A könyv fejezetei – vagy inkább: egymáshoz nem okvetlenül logikus sorrendben kapcsolódó önálló tanulmányai – részletesen szólnak a táborok munkaszolgálatos orvosainak áldozatos tevékenységéről, a szociáldemokrata politikus Justus Pál bori sorsáról, a táborcsoport embertelen parancsnokának, a háború utáni indokolt büntetőeljárást és büntetést elkerülő Marányi Ede életútjáról, a „keret” többi tagjának a táborbeliekkel való viselkedéséről és későbbi felelősségre vonásáról (közülük az alezredesnél kisebb bűnöket elkövetőket is végeztek ki), a táborlakók százféle bori kínjáról, majd halálmenetéről, az útközben, Abda mellett tarkón lőtt RadnótiMiklós haláláról, végül a költő exhumálásáról és agnoszkálásáról.

Radnóti sorsának bemutatása a kötet leghangsúlyosabb, legfontosabb mozzanata. Még akkor is, ha a szerző e tekintetben is tele van bizonytalansággal. Hiszen – hogy csak a legfontosabb gondjait említsük – nincs megbízható szemtanúja az abdai tragé diáról, nem állíthatja hitelt érdemlően, hogy mennyire lehetett megbízható az agnoszkálás, sőt még azt sem tudhatja/tudhatjuk, hogy a Kerepesi temetőben a költő maradványait őrzi-e a Radnóti Miklós feliratú sír. Ellenben hitelesen mutathat rá a visszaemlékezők, az ő vállalkozását megelőző történészek, irodalomkutatók – akár a legjobb szándékú – tévedéseire, oszlathat el félreértéseket, idézheti és idézi is fel adatok sokaságát sorolva a táborok mindennapjainak eddig nem vagy alig ismert részleteit, a halálmenet heteinek szörnyűségét.

Mert szörnyűséges a bori történetfüzér – mint ahogy az volt a kor szinte egésze is. Amilyennek a költő látta: „… az ember úgy elaljasult, / hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra”. Azt persze nemigen tudjuk, hogy mikor és melyik német vagy magyar tiszt, katona ölt önként, hogy mikor tette ezt kéjjel, mikor parancsra. De Borban s utána a legtöbbjük ölt.

Csapody Tamás az előszóban elárulja, hogy készül az áldozatok és a munkaszolgálatot, a hosszú menetet, a koncentrációs tábort túlélők, valamint őreik-gyilkosaik sorsát bemutató „igazi” monográfiára. E mostani kötet értékeit látva érdeklődéssel várhatjuk.