Nemzeti színház német földön
Éspedig azért, hogy lássam, mihez kezdett a Krétakör a 7. Berlini Biennálé szervezőinek felkérésével: hoznának egy jó kis akciót a művészeti seregszemlére. A már régóta nem hagyományos színházban (darab, előadás, tapsrend stb.) gondolkodó kulturális műhelynek a nemzeti identitás témájában meghirdetett pályázatára beérkező 18 pályaműből hatnak az alkotóit utaztatták el, hogy a dolgozók május 9–10-én a német főváros értő közönsége előtt adjanak számot arról, miben látják hovatartozásuk lényegét.
Továbbá hogy bemutassák konkrét cselekvési tervüket a nemzeti érzés erősítésére, mindezt illumiNation címmel, Gulyás Márton rendezésében-moderálásával. A legjobbnak bizonyuló pályamunkát a két etapból álló verseny végén ötezer euróval jutalmazzák, ebből a győztesek megvalósíthatják elképzeléseiket, de legalábbis nekiláthatnak a munkának. A tét nem volt kicsi tehát.
És szerintem ez szép.
Még akkor is, ha a poén előzetes kivégzése nélkül bátran elmondható: az első napon többször is előfordult, hogy nagy volt a fa. Illetve többször bizonyult kicsinek a fejsze. Sem a magyar közszereplőkből válogatott pszeudo-, azaz csupán véleményezési joggal felruházott zsűri, sem pedig a német, fürstenwaldi és ratenaui, egy munkanélkülieket reintegráló drámapedagógiai program résztvevőiből verbuvált fiatal döntnöksereg nem találta elég erősnek például a Jókedvvel, bőséggel csoport börtönprogramját vagy a Berlinben élő magyar anyák Brunszvik Teréz nevét viselő társaságának gyermekpszichológiai kísérletét. Úgyhogy ezek ki is estek jól az első nap végére.
Az eredeti forgatókönyv szerint egyébként három projekttől szabadultak volna meg az első körben, csakhogy a körülbelül tíztagú német zsűri eleinte olyannyira nem volt képben a pályázatok lényegét, a verseny menetét illetően, hogy a tagok összevissza szavaztak, minden következetesség nélkül. Persze nem könnyű németként, szinkrontolmács segítségével felfogni ennyiféle társaság identitásmenüjét – mindenesetre az imaginárius NKA-ülésre hajazó esetlegességek, szétszavazások, a nem egyértelmű eredmények miatt a verseny vezetői végül úgy döntöttek, mégis négy pályaművet engednek tovább a második napra.
A fényképes emlékezetkultúrával operáló, a kissrácokat felmenőik közül való hősválasztásra bíró Ycon csoport mellett a nemzeti traumák feldolgozására köztéri kiállítást álmodó Közös Halmazt. A külföldön tanuló magyar diákok hazatérési hajlandóságát a remények szerint megerősítő, a külföldre igyekvő diákok útját egyengetni vágyó KüMa csoportot. Illetve a nemzeti minimumot a gyűlölködésben (hangsúlyozottan nem a gyűlöletben) megtaláló, mindezt ironikusan tálaló Zöld Pók Alapítvány csapatát.
Első blikkre többnyire elnagyoltnak tűntek a pályamunkák, a bírálatok is – minden. S bár dolgozott bennem az empátia – hála a kiváló, szempillantásnyi buszutazásért, a több mint remek szállodareggeliért meg a spätkaufban hajnalban vásárolt Berliner sörért –, az első versenynap végén mégsem értettem, mi a francot keresek én ezen a kamuhappeningen, ráadásul Ottlik Géza születésnapján, ahelyett, hogy otthon másolnám az Iskolát egy géppapírra. A második napon aztán átfordult minden.
Akkor már azt éreztem, hogy az utóbbi idők legfontosabb kulturális és médiaprojektjében veszek részt. Egy bár többé-kevésbé határozott dramaturgiai szerkezetű, összességében mégiscsak rögtönzött, határozottan erős szórakoztatófaktorral rendelkező, monstre (kétszer öt és fél órás) demokratikus nemzeti valóságshowban. Véleményszínházi előadáson.
Örkény Antalnak az elmúlt két évtized demokratikus deficitjét taglaló rövid előadása után a cigányság és a hajléktalan emberek német, de főleg magyarországi helyzetét taglaló panelbeszélgetéseken derült ki igazán, milyen jól választotta ki a Krétakör az eltérő habitusú, karakteres álláspontot képviselő hazai zsűritagokat. (Ők segítették a német zsűri munkáját, amely végül a pénzdíj odaítéléséről döntött.) Például Udvarhelyi Tesszát, a határozott mozgalmárlányt, A Város Mindenkié képviseletében. Vagy a halk szavú, pontos, az emóciókra ható L. Ritók Nórát az Igazgyöngy Alapítványtól. A romaversitasos Dinók Henriettet és az ugyancsak romaügyi szakértő Forgács Mariettát, akik néha egymást sem kímélték. Gerényi Gábort, a derűs, de határozott érvelőt, Juhász Pétert, a TASZ terepmunkását, aki néha mások magyar hangja volt helyreigazításilag. És persze Mészáros Imrét, a Gój Motoros Egyesület elnökét, aki vélt vagy valós sérelmei nyomán sosem riadt vissza némi teatralitástól és a zsűritársait érintő személyeskedéstől.
Őket nézve-hallgatva világos lett: a látszattal ellentétben nem az ötezer euróra pályázók az illumiNation protagonistái – a zsűritagoké is legalább annyira főszerep. Egy jól világított színházi térben, egyfajta dramatizált politikai fórum résztvevőiként voltak együtt mindahányan, plusz az időközben ésszerű méretűre (öt fő) zsugorodott német ítészek, akik végül a KüMát hozták ki győztesnek. Magyarok és németek beszélgettek, vitáztak, érveltek. Kívánatos, elképzelt, valóságos, hazugságon alapuló vagy éppen magától értetődő identitásról. Nemzetről, tudatról.
A Klosterstrasse 44.-et zaklatott és nyugtalanító Bartók-vonósnégyesekkel búcsúztatjuk az Accord Quartet előadásában. Mert azért nem olyan egyszerű ez a nemzettudat-dolog.
