Minden mű mögött lappang egy másik mű; minden másik mű mögött ott lapul az élet; minden mű több mű; és ahogy a művek változatai szaporodnak, néha még azt is gyaníthatnánk: közelebb kerültünk az „igazsághoz”, és az esztétikai forrásvidék feltérképezése egyúttal beváltja a remekmű ígéretét. Jack Kerouac (1922–1969) 1957-ben megjelent Úton című regényváltozatának, ezt eddig is tudtuk, léteztek egyidejű vagy régebbi alakzatai. Ezek között a legtöbb szépséggel kecsegtetett az az 1951-es, jó negyvenméteres papírtekercs, amelyre az író az Úton legöntörvényűbb, automatikus írásmámorban keletkezett eredetijét háromhetes ámokírással rótta fel.

Milyen képet nyújt ez a szöveg? Gyér központozással rögzített, bekezdéseket nélkülöző, hadaró nyelven egymásra halmozott lepényszöveg vagy betűtenyésztelep tárul elénk, egy Nyugat felé haladó hatalmas autóstop története. A világirodalomban nem ismeretlen az egyetlen témacsoport köré rendezett egyetemes életvizsgálat gyakorlata. A korszellemet tükröző divatos témakörök időnként cserélődnek, de az írói szemlélet gyakran követi ezeket a motivikus vezérfonalakat: szanatórium, korlátozott idejű együttlét egy hegyi szállodában, lakodalom vagy más fontos sorselemző esemény; vagy éppen egy utazás, egy „nagy utazás”, amelynek fordulatos története, jelentése vagy akár célja is lehet.

Ez a szerkesztési ötlet, úgy tűnik, az európai irodalom számos menekülési toposzát megidézi (noha nem mindegyiket tekinti közvetlen felmenőjének). Gondoljunk a haláltáncmotívum számos változatára, Melville hatalmas bálnaeposzára, a romantikus elvágyódás nagyszerű darabjaira (Johann Gottfried Seume: Spaziergang nach Syrakus), Kafka kastélyregény-szerkezetére, vagy persze az amerikai beatnemzedék más-más műfajban gerjesztett vándorlásmítoszaira (pl. Thom Gunn Mozgásban című versére).

Jack Kerouac regényének egyik első változata, ez a mostani Úton, azaz Az eredeti tekercs, kétségtelen, nem jelentéktelen újdonságokkal szolgál: polgári nevükön emlegeti a szereplőket, szögletesebb – de nem kidolgozatlan – modorban sorjáztatja a történettöredékeket; szenvtelenül ecseteli a botrányos témákat (szex, drog, ital); egyszóval: az olvasó itt még pontosabban érzékeli az alkotás forró lázát, a nyersanyag gyűrődéseit, az ihletfolyamat görcseit. Elemi erővel sejlik fel előttünk az író alapérzése: nem ott lenni, ahol vagyunk, csak folyton menni mindenhová és sehová, és beszívni a mindenséget a seholság ámokfutása közben. Menni önmagunkkal valamerre, de nem egy cél felé, hanem a mozgásért önmagában, a beati tudo, a boldogság kicsikarása érdekében. (Baudelaire híres verse, Az utazás mondja ki Kerouac eszméletének lényegét: A cél, mert örökké mozog, mindenütt lehet.)

Az intenció, mi tűrés-tagadás, néhány olyan szerkezeti jegyet halmoz, amely halványítja a mű esztétikai minőségét. Kerouac sodró lendülettel teremt, de nem mélyül el; pontokat visz fel, nem életvonalakat; nem jellemekben, hanem tüneményekben komponál; számos emberi állapotot képes ábrázolni, de nem juthat oda, hogy a véletlen történetek zuhogását – az esztétikai ívszerkezet révén – sorseseményekké emelje. Felcsigázza és szórakoztatja az olvasót, de csak fokozatosan rendíti meg, ha van ilyen. Talán nem is óhajt többet sugallni, mint hogy az élet annyiból áll: rohanunk, eszünk-iszunk, vizelünk, dürrögünk, és igyekszünk minél messzebb sodródni a rögtől és mindenféle kötelességtől.

Az Úton egyfajta el- és kivándorláskönyv. És a szöveg, persze, száguldás közben érintgeti a létkérdéseket: miért élünk? Van-e otthonunk a halál előtt? Egymáshoz tartozik-e néhány ember, ameddig egy-egy eseti közösségben múlatja az időt? Megmenekülhetünk-e a halálfélelem elől azzal, hogy felgyorsítjuk életünket? (Paul Virilio világa dereng fel.) Milyen mértékben kísérletezhetünk a saját életünkkel, mások kárára is? Messze kint, Nyugaton, van-e létünk célja, vagy bennünk belül, a mozdulatlanságban gyarapodó lélek alján? Eloszlathatja-e a vágta a benső sötétséget? Olyan kérdések ezek, amelyek ott munkálnak Kerouac könyvének mélyén, és gazdagabb jelentést kölcsönöznek a már ismert műnek is. Azt a kérdést, hogy ez a változat érvényesebb műalkotás-e, mint az 1957-es Úton volt, nemigen tudjuk eldönteni. Az bizonyos, hogy mindkettő más-más módon tükrözi egy jelentős esztétikai erőfeszítés természetét. Ott lényeges volt az összpontosítás, itt erősebb a mellébeszélés hajlama. De talán ez is hangsúlyozza a szándékot: nem tévedhet el az, aki nem tudja, hová megy. Az Úton nem a tévelygés, hanem az egzisztenciális felszívódás könyve.

Végül megemlítem M. Nagy Miklós fordítói teljesítményét: az új magyar szöveg könnyedén szökken, iramlik. Gondos munka, jó mulatság, komoly ünnep.