Az elmúlt időkben, hónapokban, évek ben is tán, fájt a hasam. Vagy mim. Nem nagyon, de fájt. Éreztem, hogy van, hogy van ott valami, valamim. A hasam, gondoltam. Ami néha fáj. Nem foglalkoztam vele, sokat semmiképp sem, gondoltam, istenem, fáj, még szép, hogy fáj, biztos a máj, még szép, hogy a máj fáj, jó, ha csak azt teszi, fáj. Gondoltam sokáig.

Ahogy múltak az évek, reggelente mind nehezebben szedtem magam össze; rosszul aludtam, hajnalban kimászkáltam, prüszköltem, harákoltam, köpködtem, néha véreset, nem nagyon, de kicsit olyat, nehezen aludtam vissza, álmodtam mindenfélét, jót, azt nemigen, azt minek, rosszabbat inkább, az a jó. Hajnaltájt gyakorta riadtam arra, hogy a lábam görcsbe áll, hol a jobb, hol a bal, hogy meg mind a kettő.

Napközben viszont a kezem, markom merevedett el néha, ám hirtelen, úgy kellett szétcibálnom ujjaimat, mint valami holtnak. Aztán meg kellett vagy másfél óra, mire délelőtt az asztalnál, masinánál ültem, úgy-ahogy és addig-ameddig. No de, gondoltam, ez az élet rendje, sok öregemberrel érintkeztem, tudtam, hogy egy kor után a reggelek bajosak, egyre bajosabbak, egyre lassabban, nehezebben rakja össze magát az ember, nem is érdemes lázadni, tenni ellene, így van ez, mert nincsen másképp, Gondoltam sokáig.

Jó pár éve konstatáltam azt is, hogy lábamon meg imitt és amott kívülről, szabad szemmel, bőrön át is tanulmányozhatóvá vált érrendszerem egy része. Lábfejemen, bokámon viszont mind mélyebb nyomott hagyott estére szára a zokninak. Hátamon hébe-korba kiütések jelentek meg, ezeket nem láttam magam, ám enkézzel vakartam.

Könnyebben fáradtam, délután jólesett ledőlnöm, de ha elnyomott az álom, akkor persze még rosszabbul aludtam éjszaka, minek következtében még nehezebben indult a másnap. Amely viszont másnap volt, valóban, nemegyszer. Nem is kétszer. Pedig nem ittam rövidet, nem ittam sört, nem ittam sokat. Fröccsöt ittam, rozét, párat, eleinte párat, merthogy párosával, minden délután, este, szisztematikusan, akkurátusan, fegyelmezetten harmincöt éven át.

Mostanság délutánra általában hatalmába kerített az a mély és termékeny, ám a köröttem lévők, élők számára nem mindig üdítő depresszió, melyet oly kedvtelve tanulmányoztam őseim, dédapám, nagyapám, apám vonásaiban, istenem, gondoltam, ez az élet rendje, a magyar ember depressziós, még szép, milyen legyen. Gondoltam sokáig.

Aztán egy napon, mikor fájt a hasam, odanyúltam ösztönösen, és egy dudort éreztem ott, a hasamon. Istenem, gondoltam, egy dudor, majd lemegy. És valóban, reggelre nyoma sem volt a dudornak. De alig kezdtem meg a napot, odanyúltam, és konstatáltam, hogy a dudor ott van már megint. És a következő nap is és azután is ott van a dudor, reggel még nincsen, de amint föltápászkodom, kitüremkedik.

No, gondoltam, ez sérv.

Gondolhattam volna egyébre is ugye, kijárhatna az is, aminthogy ki is jár majd, tudom, akinek három nagyszüléjét, két szüléjét, megszámlálhatatlan egyéb vérrokonát, no meg feleségét vitte el az átkozott kór, de most éreztem, hogy ez nem az, ez még nem, ez sérv.

Ha meg tévedek, gondoltam, hát istenem, akkor majd átállok arra, megsaccolom az időt, bevégzem, amit óhatatlanul muszáj még, elvarrom a szálakat, megpróbálok rendet hagyni hátra, és kész; de éreztem, hogy ezmostmég odébb lesz. Érzi azt az embert. Igaz, néha téved.

Délután szokás szerint indultam utamra. Kiérve a Pozsonyira, már csámpázott is szembe Gyula, gyermekorvos, patológus, pont jó nekem,már toltam is a gatyámat lefele. Tapintott, bólintott, sérv, igyunk rá, ittunk. A következő doktor is megerősített és a következő is. Elzarándokoltam a messzi Józsefvárosba, háziorvosnőmhöz, megvizsgált ő is tüzetesen, mondta, hogy ez bizony sérv, nem nagy, operálható könnyeden, csak egy a bökkenő: nem jó a vérem, könnyen folyik, alig kotyog benne thrombocyta, ha megvágnak, elvérzek esetleg, nézzük meg újra mindenesetre, és beutalt a hematológiára meg még ide, oda, amoda.

És magam számára is váratlanul, egyszer csak ott voltam, rajta a járszalagon, belgyógyászat, sebészet, hematológia, gégészet, gasztroenterológia, jártam a stációkat sorra, éhkoppon és hashajtva, foltos karral, meggyötört belezettel, kiokosítva, megfenyegetve, megkínozva és vigasztalva néha. Közben dolgoztam is, hisz’ a vér nem válik vízzé, ha még olyan híg is, figyeltem, lestem, kérdezgettem, ha már a magyar egészségügy magához ölelt kicsinyt.

S közben hízott szépen a dossziém, amelyben összegyűjtött leleteimet nejlonoztam, fűztem, időrendben gondosan, mondta is Marci a pultnál, hogy lassan összejön egy kötetrevaló.

De a pulton énelőttem akkor már egy jó pohár hideg tonik gyöngyözött.