Bevándorló módra
Valószínűleg az efféle étkezési szokások annak is lenyomatai, hogy mennyire vagyunk nyitottak. Alkalomadtán leülnénk-e ebédelni egy bevándorlóval? Adnánk-e a saját főztünkből, és belekóstolnánk-e az ő kultúrájukba?
Az érzékszervekre minden irányból hatott a Menedék – Migránsokat Segítő Egyesület Vasárnapi ebéd elnevezésű multikulturális gasztronómiai happeningje, amelyet csütörtökön tálaltak a budapesti Mika Tivadar mulatóban. Magyarországon 190 ország körülbelül 400 ezer lakója talált új otthonra, több mint száz bejegyzett társadalmi szervezetet működtet itt élő bevándorló – írja az Így főzünk mi című, migráns családok receptjeiből összeállított szakácskönyv előszavában a Menedék munkatársa, Kováts András.
Ez az album nemcsak azért különleges, mert boltban nem kapható (letölthető hamarosan a Menedék oldalán, valamint a könyv írójának, Mautner Zsófia Chili & Vanília blogján), hanem mert a különböző ételek mellé portrét is kapunk tizenöt bevándorlóról. Maguk vagy szüleik települtek ide, ösztöndíjjal jöttek, illetve a szerelem hozta őket ide. Legtöbbjük imádja a halászlevet, a pörköltet, de nem érti, hogy kerül a tésztára mák, dió, pláne túró pörccel.
Olyan történetek bukkannak fel a kötetben, mint például a perui Aidáé, aki magyar kohómérnök férjével Debrecen elnevezésű éttermet nyitott, ahol a slágerétel a pacal volt. A kilencvenes évek borzalmas időszaka vitte őket csődbe, majd költöztekMagyarországra.
Megtudjuk Tran Thanh Diem Quynhtől, aki a Facebook kedvéért vette fel a Kovács Nhim nevet, hogy a gyerekek Vietnamban kisállatok után kapják a becenevüket, ő például a sünit. A kameruni újságíró, Christian a Le Journal Francophone de Budapest egyik alapítója, Poulet DG-t készít, amit azért neveznek az „ügyvezető igazgató csirkéjének”, mert pár évtizede még luxuscikk volt náluk a baromfi. Dávid, a Bejrútban született kereskedő arról mesél: azért nincs Budapesten libanoni étterem, mert túl drágák az alapanyagok. A népszerű pesti Szeráj séfje, a török Ercan meg elárulja: az étteremben naponta 150 kiló borjút, 200 kiló csirkét, 100 kiló (nyáron dupla ennyi) padlizsánt használnak fel, és az ételeket picit a magyar ízekhez igazítják. Két zenész, a Chabalanból a marokkói Said és a kubai dzsesszénekesnő, Elsa Valle főz-énekel, és mesél arról, miért jó itt élni.
Hogy az ételek, az evés kultúrája összeköt, annak ékes bizonyítéka a projekt filmes része, öt bevándorló története. Ezt a tavaly végzett dokumentumfilmes osztály készítette, ahol több diák témavezetője Török Ferenc volt. A filmrendező inkább az irányításban segített, hiszen problémamentesnek nem mondható a fikciós dokufilmek készítése. Török szerint Zsófi jobb helyzetben volt, hiszen a beszélgetés intimebb helyzet, könnyebben előjönnek a titkok, mint a kamera előtt. A filmes lámpákkal egy időben ugyanis a bizalmatlansági faktor is bekapcsolódik.
A fiatal rendezők – Marton Krisztián, Szabó Péter, a Szőnyei Dávid–Kovács Zsófi Lili páros, Gaszner Veronika, valamint Hatházi Fanni – jól tudják: az evés csak apropó a szociális hátterek kibontására. A kisfilmekben is kiderülnek finomságok. Például a nigériaiaknál az asztalra rakott vizesedényben csak az európaiak mossák meg mindkét kezüket, ők csak a jobbat, hiszen csak azzal esznek. Vagy az afgán Ali megmutatja, miért praktikus kézzel enni a rizst, és miért finomabb így. Sőt belenézhetünk egy állampolgársági vizsgába is. – Mindennek az alapja a Vasárnapi ebéd nevű, Csehországból érkező projekt volt, ahol adott napon a helyiek megvendégelnek egy bevándorlót. Ez történt itt is. A magyar projekt – amelyhez fotókiállítás is kapcsolódik és Podmaniczky Szilárd novellái – az Európai Unió Integrációs Alapjának 25 millió forintos támogatásával valósult meg. Ehhez kisebb részben a magyar állam szintén hozzájárult – mondja a projektvezető Lovig Tímea.
A Vasárnapi ebéd folytatása is garantált. November 18-ra ugyanis több ország csatlakozik a cseh ügyhöz, például Magyarország is. A Menedék várja azoknak a jelentkezését, akik meghívnának magukhoz itt élő bevándorlókat.
