Nincs kulcsunk egymáshoz
Persze még az sem igazán egyértelmű, hogy van-e egyáltalán ilyen kategória. Hiszen a politikai költészet úgy nincs, hogy mégis van. Legtöbben a XIX. századhoz kötnénk, mikor is az archetípusnak tekinthető Nemzeti dal is megszületett, mégis XX. századi fogalom. A rendszerváltás után úgy tűnt, leáldozott a műfajnak, csekély jelentőséggel bír, az utóbbi évben mégis újra nagy hangsúlyt kapott, kortárs költők sora csatlakozott Keményhez. Olyanok, akik addig látványosan távol tartották magukat az aktuálpolitikától. Bene Sándor kritikus ebben máris trendváltást érzékel: a kilencvenes években főként csak a mondatok milyenségével törődő költők számára a hagyományos szerep kezdett széthullani, és ezért új szerepfelfogást, új megszólalási módokat kerestek. Vagyis a költők elindultak visszafoglalni a politikát. Vári György szerint ez csupán „pillanatnyi izgalom”.Kizökkent az idő, a normalitás felborult, ezért a költő úgy érzi,meg kell feddnie édes hazáját, amíg a rend állapota vissza nem áll, ami persze megint csak illúzió.
A váltást, ha volt ilyen, Horkay Hörcher Ferenc 2006-ra vezeti vissza, mikor is lakhatatlanná vált a város. Erre a léthelyzetre reagált Kemény és Bartis Attila kettejük beszélgetőkönyvében. Sokaknak ekkor lett elegük, és kifakadtak. A 2006-os felforduláshoz alapvetően kétféle módon közelítettek: vagy agyonhallgatással, vagy megpróbáltak új beszélőmódot találni. Horkay úgy véli, a Kemény által elkezdett verssorozat talán elérheti, hogy párbeszéd alakuljon ki a felek között.
Ezt viszont egyelőre nehéz elképzelni, amit maga a beszélgetés is számos ponton igazolt.
Hiába hozott magával Bazsányi Sándor kritikus egy kiindulópontként is felfogható definíciót, Kukorelly Endre már a politikai költészetet mint műfaj-meghatározást is fosztóképzőnek látja. Kicsit olyan, mintha csak hajókat vagy focistákat ábrázoló bélyegeket gyűjtenénk: a gyűjtői szenvedély egy kisebb részhalmazát birtokolnánk, miközben igazából nem az egyes költészeti témák a fontosak, hanem a költészet maga. Csakhogy az irodalom politikai képződmény is, vetette ellen Schein Gábor. Aki ír, az nem spórolhatja meg műve társadalmi, politikai vetületét, már ha a politikát közös ügyeink intézéseként értjük. A politikai költészet megjelenése pedig összefügghet azzal, hogy a politikai elit az elmúlt húsz évben döbbenetesen gyenge teljesítményt nyújtott, ám ennél is fontosabb, hogy a politika vette át a közösségi identitás meghatározásának legfontosabb szerepét. Az irodalom pedig ebbe szeretne láthatóbban, aktívabban beleszólni.
További probléma, hogy míg a rendszerváltás utáni parlamentbe sok bölcsész végzettségű képviselő került be, ma jobbára jogászok és közgazdászok ülnek a patkóban. S bár Kukorelly hangsúlyozta, nem pejoratív, hanem leíró értelemben mondja: a mai képviselőknek a kultúra, a műveltség a vakfoltjára esik. A költészet ma nem játszik, kevés embert érdekel, és ez aggasztó. Mint ahogy az is, hogy a költők nem tudnak érdekesek lenni a törvényhozóknak. Szavazatmaximálás szempontjából (és ma szinte ez az egyetlen szempont) a költők, az irodalom nem tényező. Ezen a ponton élesedett ki leginkább a vita a két politikus-költő vagy költő-politikus között. L. Simon László ugyanis az ellenzéki munkát kérte számon Kukorellyn: miért nem interpellál a kultúra ügyében, miért nem él képviselői jogaival és bírálja a parlamentben a kormány kultúrpolitikáját? Ő ugyanakkor a politikai elit teljesítményét nem tudja leválasztani az egész szellemi elit teljesítményéről. Milyen felelőssége van a magyar értelmiségnek az elmúlt húsz év elmaradt vitáiban? Szegedy-Maszák Mihályra hivatkozva, aki elvégezte a reformkor és a mai elit összehasonlítását, általános értékválságot mutatott ki, ez pedig nem hagyhatja érintetlenül a politikát.
De az sem volt túl biztató, amiben a vitázó felek egyetértettek. Például abban, hogy közös dolgaink megoldását reménytelennek látják. Egyrészt átjárhatatlanok a közösségek, és nem csupán politikai értelemben, hiszen teljes értetlenség jellemzi a különféle költői beszédmódok képviselőit is egymás irányában. Egyszerűen nincs kulcsuk egymáshoz. Másrészt az őket körülvevő közeg miatt, melyben az esztétikai bírálat már eleve politikai színezetet kap. A saját oldal költői nagyok és a kánon részei, míg a másik oldalé jelentéktelenek. Ebben a diskurzusban a költészetet szolgálólányként rángatják ide-oda, nem költészetről beszélnek, hanem ennek ürügyén fejtik ki saját, politikai mondandójukat. Kukorelly szerint ez a légkör tűrhetetlen, és valamit tenni kell, mert így tönkremegy az ország. Mások szerint viszont illúzió gyors megoldásról beszélni, inkább abból kellene kiindulni, ami a valóságot jellemzi.
Talán Szálinger Balázs volt az egyetlen, aki igazi költőként majdhogynem teljesen kivonta magát a sokszor indulatosnak tűnő beszélgetésből. Ám a végszót mégis ő adta: aki az esztétikán túl más szempontot is figyelembe vesz, az nem költészetet művel. És ez még a Nemzeti dal esetében is igaz.
