Inkább városi, mint vidéki ablak, talán emeleti, talán lakótelepi, de innentől már a néző önkénye, emlékei és fantáziája működik. Krajcsovics Éva mostani munkái rendre előállítják azt a helyzetet, amelybe a nonfiguratív kép nézője kerül, hogy tudniillik asszociál és értelmez, mert az első elkerülhetetlen, a másodikat meg kötelességének érzi. Noha a képek még nem nonfiguratívak. A Kendő I–IV. tárgya négy derengő négyzet négy négyzetes képmezőn, közülük, meglehet, a vöröses árnyalatú Veronika-kendő, a Lepel rózsaszíne szürkés háttér előtt mozdul, a négy Hamu darabjain a halmok pernyés-fehéren vagy salakos-feketén szóródnak szét. Innen jutunk az elvontabb, de még mindig nem feltétlenül absztrakt javaslatokig. A Felülnézet elmosódott, de szabályos tömbjéig, amely kék felső síkjával madártávlatból nézett lapos tető, de szabadba kitett szemléltető idom is lehet, az Árnyékos oldal sötétedő talán-falaiig és az Emelkedő címet kapott vásznakig, amelyeken már valóban nincsen más, mint rézsútosan a felső sarok felé tartó hasáb, lap, vagy annak a nyomai.

A képek nem rejtvények. Krajcsovics ugyan szűkszavúbb lett két évvel ezelőtti, akkor sem fecsegő kiállításához képest, de festői közlendői, halk sokatmondása megmaradt és mélyült. Ha akkor még egy-egy tűzfalforma, házsziluett vagy festőállványemlék szervezte is a finom színvilágot, és ebbe a halk világba bele-bele zendült egy-egy testes rozsdavörös fekete, esetleg lilásszürke is, a meghatározó már akkor a tünékeny pasztell-tartózkodás volt. Az az olajjal festett halk és következetes színvilág, amely minden darabjának életet és értelmet ad. Mintha mindig szürkéből bontaná ki az árnyalatait, vagy mosná le róluk a ködös óvatosságot, és nemcsak a színek, az alakzatok is inkább derengenek. Eleve szerény, köznapi tárgyak. Három női Ruha egy magas-karcsú triptichonban, három római számmal elválasztott T-shirt külön-külön, s mint szó volt róla, négy Kendő. Ám a három női öltözék éppannyira elüt lélekben-tartalomban, amennyire egy hófehér hatást keltő (persze, nem az) sziluett, egy asszonyosabb-komolyabb, rózsaszínes, de kopottas forma, meg egy csaknem fekete alakzat egymásnak felelgethet. Az (férfi?) ingek pedig derengő bizonytalanságukkal, a maguk módján hol vöröses, hol szürkés sejtelmeikkel valóságos drámát sűrítenek ebben a felettébb visszafogott világban.

Krajcsovics fegyvere a halkság, az egyszerűség. Ez a puritánság olyan kifinomult, alig észrevehető, de ható mozzanatokban is tetten érhető, hogy a képeit nem keretezi, ámde széleiken a rücsköt, a festékszemcséket végig meghagyja, a technológiai nyers őszinteséget pedig olyan tartózkodással ellensúlyozza, hogy az olajképeket vékony ceruza-aláírással szignálja, ha szignálja. Ebből, az eszközök biztos használatából – érzékenysége odáig vonul vissza, hogy látni, érvényesülni hagyja a vászon szövését –, egyszóval ebből a magatartásból kerekedik teljessé a világa. Mert ez a piktúra a maga önkorlátozó színrendszerével, a csendes eszközeivel és a nem látványos motívumaival hiánytalan teljességet kínál, egy hitelesen lírai, egész világot.

Továbbá az elvontságig tömörítő ábrázolásmódjával. Ez a csaknem az absztrakciót közelítő előadásmód körülbelül ott tart most (analógiák nélkül nincs művészettörténeti leírás), ahol Kandinszkij és hívei jártak száz éve a bajor Murnauban. Amikor még nem lendültek át a nonfiguratív végtelen mezőire, de amikor már csökkentették, csonkították és átszínezték a látványt az érzelmeik, a szellemiségük szolgálatában. Krajcsovics érzelem- és szellemvilága más, egyéni, összetéveszthetetlen. Következésképp az ő dolga, hogy követi vagy nem követi a tananyag felvázolta utat.

Krajcsovics halk sokatmondása megmaradt és mélyült