Tetszetős papírforma
Mivel köztük vannak a legértékesebb elismerések – legjobb film, legjobb rendező és legjobb férfi főszereplő –, egyértelműen kijelenthető: francia produkcióról lévén szó, az európai film diadalmaskodott. (Emellett még a legjobb kosztüm és filmzene kategóriákban is nyerni tudott a mű.)
Az európai diadal még akkor is markáns, ha tudjuk: a The Artist Hollywood aranykorát idézi meg. De nem akárhogy! Ha úgy tetszik, visszahozza azt a bájt, szépséget, illetve humanista szemléletet, melyekről már rég megfeledkeztek az álomgyárban. Több mint dicséretes, hogy a filmakadémia tagjai képesek voltak fel- és nem utolsósorban elismerni ezt: meghajolni az előtt, aki a veszteséggel szembesíti őket. Elvégre a The Artist – egy nemzetközi szinten eddig szinte ismeretlen rendező fekete-fehér, 4:3-as képaránnyal készült filmje – az utóbbi év legjobb amerikai műveit tiporta el, többek közt Terrence Malick Arany Pálmával jutalmazott eposzát, Az élet fáját. A győztes alkotás kiagyalója és rendezője, Michel Hazanavicius (aki nem mellékesen most már bizonyítottan minden idők legnagyobb filmrajongója) a rendezők mezőnyében olyan neveket utasított maga mögé, mint a már említett Malick, Martin Scorsese (akinek versenyben lévő műve, A leleményes Hugo szinte hibátlan mozi), Woody Allen, Steven Spielberg és Alexander Payne. A The Artist főszereplője, Jean Dujardin pedig olyan alanyi sztárokat körözött le, mint Gary Oldman, George Clooney és Brad Pitt – pedig még angolul sem tud igazán. Mindezek ellenére a siker sokáig nem volt egyértelmű. Amikor tavaly Cannes-ban bejelentették, hogy az utolsó pillanatban beválogatták a versenybe A némafilmest, sokan csak legyintettek, mondván, legfeljebb egy újabb formai bravúroskodásról van szó. Aztán szinte robbant a mozi: Hazanavicius képes volt dokumentálni a némafilm és a hangosfilm közötti váltást és az ezzel járó eseményeket, a karrierek, az életek derékba törését. A szemünk előtt pergő filmés kultúrtörténelem ráadásul zseniális könnyedséggel van beleágyazva egy tökéletes, dramaturgiai ívű romantikus történetbe – nem véletlen, hogy Hazanavicius vasárnap esti köszönőbeszédében Billy Wildernek háromszor is hálát adott a „segítségért”. Miután a forgalmazás jogaira még a franciaországi fesztiválon rátette a kezét Harvey Weinstein, nem volt kétséges, hogy a tengerentúlon nemcsak bekerül a mozikba a film, de egyenesen a húsosfazék közelébe jut. És lám, végül mindent vitt. (A mű az egyetlen érthetetlen és totális mellőzést az Európa Filmdíjon szenvedte el, a „mi” akadémiánk sokáig magyarázhatja majd ezt a kínos mellényúlást.) Ez a végkifejlet már csak azért is meseszerű, mert Hazanaviciust rengeteg producer hajtotta el a filmötletével, míg végül Thomas Langmann a magánvagyonát is kockáztatva felkarolta a produkciót.
A gálán egyetlen kategória végeredménye adott okot az izgalomra: a legjobb színésznőé. A befutó végül Meryl Streep lett Margaret Thatcher megformálásért a Vasladyben: ezzel abszolút rekorder lett, eddig tizenhétszer jelölték, a szobrocskát pedig harmadszor kapta meg. Bár korábban a szakmai pletykák egyértelműen őt tartották a kategória befutójának, a ceremóniához közeledve egyre inkább Viola Davis (a polgárjogi kérdéseket is feszegető A segítség főszereplője) mellett érveltek az elemzők, különösen mióta az afroamerikai művész megnyerte a színészszakszervezetek SAG-díjkiosztóján a kategória díját. Nem mellékesen a bizonytalanságot az is táplálta, hogy a Vaslady tényleg nem tartozik az év jó filmjei közé. „Most fél Amerika biztosan azt mondja, hogy jaj, ne, miért megint ő” – kommentálta Streep a döntést, mielőtt őszintén megköszönte volna.
A női mellékszereplő kategóriában viszont „bejött” A segítség (Octavia Spencer), míg a férfiak között a veterán Christopher Plummer (a magyar mozikat egyelőre elkerülő Beginnersért) kapta az elismerést. (A csípősebb nyelvűek szerint így ő lett az év kvázi életműdíjasa.) Ez utóbbiakra amúgy bátran lehetett volna tenni akár egy nagyobb összeget is.
Az est nagy vesztese a már említett A leleményes Hugo – még akkor is, ha tizenegy jelöléséből végül ötöt díjra váltott, ezek ugyanis nem igazán a topelismerések: az operatőr, a látványterv, a hangvágás, a hangkeverés és a vizuális trükk kategóriák – ezek, finoman szólva, vigaszdíjnak számítanak. Csakúgy, mint a legjobb eredeti (Woody Allen) és legjobb adaptált forgatókönyvnek (Alexander Payne és csapata) osztott elismerések. A legjobb idegen nyelvű film a tavalyi Berlinalén Arany Medvével jutalmazott iráni Asghar Farhadi műve, a Nader és Simin – Egy elválás története lett. Nem győzzük eléggé hangsúlyozni: teljes joggal.
A jövő immár elkezdődött
Egy moziban, nagy vásznon vetített némafilm megismételhetetlen atmoszférát teremt. Úgy gondoltam, hogy megpróbálom visszahozni a varázslatot. A lelke mélyén minden rendező vágyik arra, hogy némafilmet készítsen, ez a vegytiszta mozgókép... Az is egyértelmű volt, hogy melodrámát fogok forgatni – mondta a Népszabadságnak adott exluzív interjújában a tavalyi cannes-i filmfesztiválon Michel Hazanavicius. A rendező, aki akkor még előtte állt a későbbi diadalútnak, tudósítónk kérdésére azt is hozzátette: bár foglalkoztatja a lehetőség, nem életcélja, hogy Hollywoodban dolgozzon. „Az izgat, hogy jó filmeket készítsek. Ami biztos, hogy nem szeretnék az Egyesült Államokban élni, hiszen a családom és a barátaim Franciaországhoz kötnek.
Nem tagadom, kicsit félek a jövőtől.”
