Az olvasó születésének ára a szerző halála. De talán nincs igaza a sokat idézett teoretikusnak, Barthesnak: a sok álnév mégiscsak valamiféle vitalitásról árulkodik.

– Ha a szerző halott, fel kell támasztani. A fiktív név mindig új szerzőt jelent, a gesztus pedig feltámadást, életduplázást – magyarázza Tarján Tamás kritikus, irodalomtörténész. A fiktív szerző fiktív biográfiájába épp a halált lehet a „legéletesebben” beépíteni. Például Csokonai Lili, aki maga meséli el történetét, halálra van ítélve. Lázáry René Sándor rég halott, amikor „élni” kezd Kovács András Ferenc révén. Miközben a szerzői név is „meghal”, amikor lelepleződik, de élni is kezd halhatatlanul. Erre jó példa, hogy a Tizenhét hattyúk ma már nem Csokonai Lili neve alatt jelenik meg, hanem Esterházy Péterén, ilyen címmel: Csokonai Lili: Tizenhét hattyúk. Vagyis a szerző nevéből címelem lett.

A posztmodern után az írók szinte „maguktól” is érezték, hogy a szerző fontossága csökkent, ezért manapság az álnév alkalmazása élet-halál játék, halálreflexió, mely erősen elgondolkodtat „a szerző halála” mellett „a szöveg halála” probléma kapcsán is – összegez Tarján Tamás. Ezek a művek a szöveg halálával cicáznak. Nem feledhető ugyanis, hogy a más név alatt megjelentetett szövegekért a szerzők sosem vállalnak olyan alkotói felelősséget, mint amelyeket saját nevükkel jegyeznek. A szerzői név felvétele egyrészt önmenedzselés, másrészt menekülés a teljes esztétikai önfelelősség alól. Még akkor is, ha a szerzői név alkalmazása a legtöbb esetben óhatatlanul hozza magával a humoros, ironikus, groteszk, bizarr, játékos vonatkozásokat. Ősi fogás – új kivitelben.

De akad más probléma is az álnevekkel. Kiadói szemszögből nem mindig keltenek osztatlan lelkesedést a hasonló vállalkozások, hiszen a kiadó legtöbbször nem kevés marketinggel épít fel szerzőket, vesz „neveket”. Spiró, Esterházy, Nádas neve önmagában is presztízst, sikert jelent.

– Ha a játék fel tudja kelteni az érdeklődést, akkor természetesen vállaljuk – mondja Sárközy Bence, aki korábban a Magvető, jelenleg pedig a Libri kiadó színeiben adott ki hasonló műveket. Ha a találgatás, hogy vajon egy létező szerző új neve vagy egy teljesen ismeretlen valaki áll-e a mű mögött, beindítja a példányszámban is kifejezhető kíváncsiságot, akkor senki sem ódzkodik a kiadástól. Más kérdés, hogy a bújócska elindulásához többnyire vagy nagyon jó szöveg, vagy botrányos (annak szánt) hangnem, esetleg az eredeti szerzőhöz nem passzoló műfaj kell. Ilyen például Spiegelmann Laura szókimondó prózája, vagy Szív Ernő tárcaíró, netán Kondor Vilmos krimiszerző munkássága. Ez utóbbi mögött talán egy tisztességes szerkesztő, kiadói ember áll, aki csak át akart rándulni egy kicsit a barikád túloldalára. Spiegelmann eredetijének például sokáig Garaczi Lászlót feltételezték, ma viszont már inkább több szerző összefogásáról suttognak. És az is biztos, hogy Barna Dávid mögött nem Vári György, de nem is Dunajcsik Mátyás lapul, ahogy azt néhányan sejteni engedték.

S ha jól rejtőzködik a szerző, akkor ez a játék akár hosszú évekig is kitarthat. Máig sem tudják például, hogy a női irodalom ünnepelt szerzője mögött (Elena Ferrante) ki rejtőzködik. Talán épp egy ötvenes, kiöregedett nápolyi punk testesíti meg a feminista eszményt? De ki lehet igazából a súlyos regényeiről ismert Thomas Pynchon, aki olyannyira kerüli a nyilvánosságot, hogy tizenéves kora óta nem készült róla fénykép? Rejtély.

– A kis irodalmi tér és a hiúsági koefficiens – válaszolja Parti Nagy Lajos arra, hogy a magyar irodalomban miért nem találunk példát az évtizedes szerzői némaságra. Hiszen ha valaki igazán jó művet tesz le az asztalra, egy idő után úgyis bevallja: ő volt az elkövető. Ha meg nem leplezi le önmagát, akkor a közeg szűkössége tesz róla, hogy pillanatok alatt lelepleződjön. Ő maga Sárbogárdi Jolánnal nem pusztán egy írói álnevet hozott létre, hanem a bájos dilettantizmus megtestesítője, a teremtett figura kezdte el uralni a művet, a teret, a beszédmódot. És ő csak engedett neki. Az írói álneveket amolyan vállvonogató szkepszissel fogadja Parti Nagy, mert bár vannak okosan felépített imágók, a döntő úgyis az, hogy milyen a létrehozott szöveg.

S hogy mikor lepleződik le akkor a legújabb álnév, a Barna Dávidé? Igazából mindegy is.

– Ha majd lehull a maszk, akkor az álneves szöveg úgyis beépül az életműbe – magyarázza a még rejtőző szerző. Viszont ameddig működik az álnév, addig egyfajta megkettőzött írói identitásként funkcionál, ami furcsa, de lényegében nagyon jó érzés. Mint aki egyszerre lehet két helyen. A dolog hátulütője is épp ebből adódik: az álnéven írott mű nem sorolódik be az eredeti írói brand alá, nem épül vele a megjelenés pillanatában az életmű kontextusa.

Vagyis könnyen lehet, hogy az alteregó sikerét csak irigykedve szemléli az ötletgazda.

Parti Nagy Lajos Sárbogárdi Jolánnal álnéven túl önálló figurát is teremtett (az Ibusár Miskolcon)