Korjelenség és lenyűgözően egyéni az 1860-ban született James Ensor festészete. Ha meggondoljuk, hogy a belga polgárcsalád gyermeke huszonévesen bezárkózik a műtermébe a mellesleg világfürdőhely Ostendében, ezt a magatartást különlegesnek kell találnunk az egyébként kuriozitásokkal teli századvégen is.

Az ott készült képek pedig nem illusztrálnak, hanem rettegésükkel és kíméletlenségükkel beletaszítanak, belesodornak a félelem, az undor, a szorongás és a magány világába. A halálfejek, a halálfejekhez hasonlatos maszkok, a rémisztően vörös ajkú fehér arcok és az egyszerre áldozat és gonosztevő színes figurák megrendítően egyediek. És így illenek abba a Van Goghtól Munchig, a szexista Ropstól Toulouse-Lautrecig feszülő nagyszerű ívbe, amely némely méltatások szerint már az első világháború előérzetét, de bizonyos, hogy a századvégi művész különállását rajzolja fel.

Mint például a főmű, a bevonulás rézkarc változata itt az Andrássy úton. A négyméteres híres vászon, a Krisztus bevonulása Brüsszelbe természetesen nincs itt a kiállításon, de itt van csaknem minden szorongó megalománia és rettenetes világmegvetés, ami a tükörfordított nyomatra ráfért belőle. A tömeg, amely tömpe orrú idiótákból, gonosz vakokból és sanda szakállasokból sűrűsödik az első sorokban, köztük egy cilinderes halálfejjel, s amely vérszomjas, meg buta, meg lelkesen éneklő katonákkal folytatódik hátul. Mögöttük a glóriásan védtelen és veszélyesen ártatlan Krisztusfigura, akinek sorsát részint a leheletfinom vonalak, részint a környezete, az élveteg némberek, ördögszarvú suhancok, ágálók és szerepjátszók eleve meghatározzák.

A Bice-Béka bosszúján sötétre vonalkázott kosztümösök és masszává feketített embertestek, a Kíváncsi maszkokon torz pofák és nem kevésbé maszk lelkületű főszereplő, a korai Különös rovarokon ízeltlábú decens dámák. Ezek azok a lapok, amelyek grafikai eszközökkel közvetítik, olykor tökéletesen képviselik az Ensor-festmények kifinomult, színes megvetését, és ezekből van lehangolóan kevés a kölcsönzött kollekcióban.

A hiányérzet egyik magyarázata, mint említettem, a méretekben rejlik. Ha az Ensor-vásznak többméteresek, de egy-egy maszk- vagy koponyatabló is másfeles, eleve nehéz mégoly expresszív figuratömeget is néhány araszba sűríteni. Csakhogy a figurák többnyire nem expresszívek a lapokon. Meglepődve látjuk, hogy a korai, még 1895-re datált Aranysarkantyús csata tele van anekdotikus, vicces motívummal. Fenéken szúrnak, kupán és orron vágnak, alsóból kiálló nyílvesszővel is fojtogatnak, hanyatt esnek. A jelenet tömegessége és részletessége az első pillanatban valóban emlékeztet a sokszor emlegetett nagy flamand elődökére, de a részletekből hiányzik Bosch révülete, Bruegel tömegtagolása, leginkább azonban az Ensor-képek elszántsága.

Kedélyes. Ez az elaprózódott anekdotizmus különösen fájdalmas a hasonló ízlésben készült Az ostendei fürdőn. Az a világgyűlölő, világtól szorongó festő, aki ott dolgozik bezárkózva a családi üzlet fölötti magányában – bocsánat – jópofáságokat karcol rézbe. A plázs hemzseg a nagy fenekű ténsasszonyoktól, a hatalmas hasú trikós uraktól, kedélyes halárusoktól és tetőről dolgukat végző vásottaktól.

Az elaprózottság komolytalanná tesz. A traktálás módja ugyanis csupa vonalas, aprólékos rajz, aggályos kézművesmunka, súlytalanság. Ha összehasonlítjuk a kiállított egyetlen igazi Ensor-vászonnal, a féktelen színű és féktelenül fenyegető Pierrot és csontvázzal, látnunk kell, hogy a legtöbb kompozíció minden torzsága ellenére illusztráció. Megmutatja, hogy milyen szörnyűséges bírákra, csendőrökre, démonokra és ördögökre gondolt a művész, amikor rajzolni kezdett, de nem is sejteti azt az örvénylő, szörnyű ensori mélységet, amelyért az expresszionista utódok annyi okkal lelkesedtek. Kár.

Egy igazi Ensor: Pierrot és csontváz