A regény szüzséje egyszerű: fogjunk egy műveletlen, bárgyú segédmunkást, aki az irodalomról azt sem tudja hogy eszik-e vagy isszák, vezessük be a fővárosi irodalmi életbe, ismertessük össze vezető kritikusokkal, befolyásos szerkesztőkkel és rangos írókkal, költőkkel, majd hintsük el értő szakmai körökben, hogy a mi ostoba segédmunkásunk egy született írózseni, irodalmunk új állócsillaga – végül röhögjünk ki mindenkit, aki az imázsépítés és marketingmunka eredményeként korunk Lev Tolsztojaként kezdi ünnepelni az általunk kreált irodalmi Frankensteint. Holott soha senki nem olvasott tőle egy sort sem.

Talán nem élveztem volna annyira a tekintélyes orosz folyóirat, a moszkvai Lityeraturnaja Gazeta főszerkesztőjének, Jurij Poljakovnak a regényét, ha a történetet olyan profitorientált piaci miliőbe – pél dául Los Angelesbe – helyezi, ahol dollárszázezereket felemésztő marketingmunkával valóban fel lehet építeni sztárokat. Poljakov azonban otthon, Moszkvában, a realizálódott abszurd fővárosábanmozgatja és beszélteti a figuráit, méghozzá az 1980-as években, a legendás peresztrojka idején. Abban a szovjet-orosz világban, amelynek jellemzéséhez éppen úgy hozzátartoznak a róla kialakított sztereotípiáink, mint a valóságnak az irodalom révén leképezhető tényei – Jurij Poljakov könyve is ezen az irodalom által megteremtett, irreális alakokkal benépesített, irreális orosz földön landol.

Hangja gunyoros, nyelve keserű és szarkasztikus, világképe cinikus, ami a kelet-európai olvasó számára oly ismerős – akár Venyedikt Jerofejev és Szergej Dovlatov, akár Viktor Pelevin és Arkagyij Babcsenko könyveiből (hogy a klasszikus orosz elbeszélőket ne is említsem). Számunkra, magyaroknak pedig Spiró György írói világát idézi: a magyar mester életművében találni ilyen szúrós és rideg nyelven elbeszélt, fanyar humorú remekléseket az egyre hülyülő társadalomról.

De miután befejeztem a Gödölye tejben olvasását, egyetértettem a művet 1995-ben megjelentető orosz kiadó szerkesztőjével, aki azt mondta a szerzőnek: „jó könyvet írtál, Jurij Mihajlovics, de ez a kutyát sem fogja érdekelni, mert az irodalomról szól”. S ezzel maga Mihajlovics is egyetértett, úgyhogy a kiadóval megegyezett egy szerény, ötezres példányszámban.

Hiszen miért is érdekelné az olvasókat, hogy az úgynevezett irodalmi életben – mármint az irodalmi díjak átadására szolgáló díszteremhez vezető, verítékszagú alagsorban – az írók hogyan csatáznak egymással?Hogyan folytatnak élet-halál harcot különböző ösztöndíjakért? Miképpen beszélik ki a másikat annak háta mögött, s menynyire idegesek és frusztráltak a kollégák anyagi és szakmai sikerei láttán? Hogy milyen boldog örömmel képesek olvasni a kortársak műveiről szóló kritikusi dörgedelmeket, de menynyire sértődékenyek, ha némely aljas irodalomtörténész nem ugyanazon a piedesztálon látja őket, amelyen Puskin, Dosztojevszkij vagy Soholov szobra álldogál?

Merthogy Poljakov hősei bizony ilyen kicsinyesen nagy emberek: regényében a rajongásig tisztelt, komoly díjakkal elhalmozott írók nevetségesen irigyek és anyagiasak. Soha senkire nincs egy jó szavuk – hacsak az nincs éppen a társaságukban. Mert akkor mosolygósak, kedvesek és udvariasak vele. De mihelyst kiteszi a lábát a kocsmából (elvégre a valamirevaló moszkvai írók is kocsmában élnek) azonnal kiröhögik, s megfojtanák egy kanál vízben. Nem csoda, hogy a kiadó nem jósolt nagy jövőt ennek a könyvnek. Miért érdekelne bárkit is, hogy milyen az írók mindennapi világa abban a bizonyos alagsorban? Ennek ellenére ez a regény az elmúlt tizenhat évben hatalmas sikert aratott Oroszországban: eddig több mint harminc kiadást ért meg, több millió fogyott belőle, feldolgozták filmen és színpadon.

Jurij Poljakov a napokban a Debreceni Egyetemen járt a fordító, Goretity József társaságában, s azt mondta, hogy a siker őt magát is meglepte. Kénytelen volt eltűnődni rajta, s arra a felismerésre jutott, hogy az olvasók alighanem behelyettesítik a regényben szereplő alakokat azokkal a figurákkal, akik ma a posztszovjet társadalom sikeremberei, iparmágnásai, politikusai, sztárjai és celebjei. Akik milliárdos létükkel és költekezési szokásaikkal azt sugallják az orosz embernek, hogy szegénynek lenni ma szégyen. Akiket a regény ostoba hőséhez hasonlóan szintén a semmiből hoztak létre. Az ő értelmezésében tehát a Gödölye tejben – idézem – „az üres hely kitöltéséről szól”. Tegyük hozzá: az egymással szövetkező író és olvasó bosszúja ez az üresfejű celebvilág fölött.