A lengyel író darabja a Katona József Színház Kamrájában megy. A magyar bemutató előtt tucatnyi külföldi színházban legalább hat nyelven játszották, az ősbemutató a londoni Nemzeti Színházban volt. Csak azután adták elő a varsói Teatr na Woliban, amelynek egyébként maga a szerző az igazgatója. A Kalligram kiadó most kiadta Pászt Patrícia értő fordításában Slobodzianek hat színművét, közte ezt a világjáró történelmi művet is.

Megkérdeztem az írót, szándékosan állt-e elő „botránydarabokkal”, amelyekre minden érintett nép, vallás és ideológia ellenségesen reagál majd. Például ismerte-e korábban a zsidókat, akik szerepet kaptak ezekben a darabokban? Slobodzianek azt mondja, most már ismeri őket, mert A mi osztályunk megírása előtt rengeteget tanulmányozta a történelmet, mindenekelőtt Jan Tomasz Gross Szomszédok című könyvét (magyarul 2004-ben adta ki az Új Mandátum Könyvkiadó) a jedwabnei rettenetről. Gyerekkorában a zsidókat csak a jól ismert lengyel vidéki sztereotípiákból ismerte, miszerint ők ölték meg Jézus Krisztust, meg hogy tőlük van a judeobolsevizmus. „De, hogy mi is történt 1941 nyarán Jedwabnéban, arról csak a könyvekből tudtam, s abból a nagyon fontos vitából, amely Gross könyvének megjelenése után kibontakozott.” Slobodzianek azt mondja, darabját minden oldalról támadták. A jobboldal, a lengyel „patrióták” azért, mert nem tiszta szívű áldozatokként és hősökként ábrázolta a lengyeleket. Az asszimilált zsidók jobb szeretnék, ha feledni hagynák, ami történt, s különösen nem bolygatnák a zsidók szerepét a szovjet megszállásban és a sztálinizmus alatt. Az ortodox zsidók viszont eleve úgy vélik, hogy a vészkorszakról csak a zsidók írhatnak. De a baloldal is támadta. Ők – állítja – még mindig nem számoltak el magukban a szocialista korszak történéseivel.

Slobodzianek nem akarta a darabban kiegyensúlyozni a történeteket, de ábrázolni akarta azt, ami történt. A darab lakodalmi jelenetében például azt, hogy a kisvárosi menyegzőt mindenki a zsidóktól elrabolt holmikkal tartja. „Nem mindenki gyilkolt, de szinte mindenki rabolt. Nehéz ezzel szembenézni, meg is sértődtek emiatt a lengyelek” – mondja.

Az orosz–lengyel világ találkozásai is foglalkoztatják. Slobodzianek Szibériában született, oda deportálták a családját, aztán Bialystokban, ebben az északkelet-lengyelországi városban nevelkedett fel. Az orosz kultúra és a vidéken élő pravoszláv fehéroroszok jelenléte meghatározó az életében, darabjaiban. A mostani kötetben szereplő Miklós cár című keserű komédia erről a köztes világról szól. Az író azt mondja, a maga családjában is megélte mindezt. Anyja heves lengyel honleány volt, de egyik nővére orosznak, sőt szovjethívőnek vallotta magát, a harmadik nővér pedig elfranciásodott, s a gyarmatokon tanított francia nyelvet tanítóképzőkben. Valóságos bohózatnak látja, milyen volt a három nővér asztali beszélgetése. – Rá is játszottak persze – teszi hozzá. A lengyel kultúrában azonban minden politikai felhang ellenére ott van az orosz kultúra és a hajdani együttélés emléke; ahogy a galíciaikban Ausztria, a nyugat-lengyelországiaknál Poroszország hagyatéka, kultúrája hagyott nyomot.

Slobodzianek szerint a színház mindig bohém, radikálisabb a közvélemény általános állapotánál. Több a forradalom a színpadon, mint az utcán. A jobboldalnak Lengyelországban nincs művészete, viszont őt aggasztja, hogy a szmolenszki katasztrófa után a nacionalista közbeszéd átvette a vezető szerepet. A baloldali, liberális véleményformálók elnehezedtek, lelassultak, megállapodtak. Úgy látja, hogy a gondolkodásban átvették a vezető szerepet a jobboldali és a baloldali szélsőségek.

A baloldali szélsőségekről szólva új darabjára fordul a beszélgetés. Tadeusz Slobodzianek a fiatal Sztálinról ír éppen, aki szerinte szabályos terrorista volt. Emberrablással, zsarolással, bank- és postarablással foglalkozott az általa vezetett banda az egykori Tifliszben, a mai Tbilisziben.

A szüzsé szerint az ifjú forradalmár/ gengszter épp Londonba utazik Bécsen keresztül, grúz herceg képében, egy lengyel nemeskisasszony – hű elvtársa – társaságában. Leninhez mennek, engedélyt kérni arra, hogy folytathassák a pénzszerző akciókat. Lenin ezt megtiltotta, de bizonyos feltételek között megengedte – állítja Slobodzianek. A történetről sok dokumentum maradt meg, bár a társakat Sztálin természetesen mind elpusztította. A bemutatót már tervezik.

„Nem mindenki gyilkolt, de szinte mindenki rabolt. Nehéz ezzel szembenézni”