Közben meg mégsem értem azonnal, hogy miért olyan sikeres ez a produkció, 2004-ben indult. Kifejezetten Renée Fleming köré rendezték a bemutatót. Fleminget értem, a Rodelinda nemcsak nagy szerep, nemcsak énekelni kell benne, de bonyodalmas figura, feleség és anya, akinek folyton ügyeskednie kell halott férje emléke és új kérője meg a kérő által fenyegetett gyerek között. Ebből akármit is lehet rendezni, de az első felvonás alatt nem értem, miért lelkesedik mindenki Stephen Wadsworthért, hogy milyen okos, könnyű vele dolgozni, végiggondol mindent, és tudja, mit akar. Nézőként ugyanis nem tudom, mit akar. Mindenki zöld ruhát visel, XVII. századi felszereléseket, mintha egy régi Alain Delon-filmet látnánk. A filmszerűséget erősíti a sok színváltás, gyorsan, halkan, ügyesen gurigatnak be új és új színpadokat, megy az előadás szépen előre, de inkább a technika a meggyőző, hogy ezt is tudják és így. Ami Fleminget illeti, egyre erősebb az érzésem, hogy az utóbbi időben mintha a hangja fölött énekelne, ha van ennek értelme, megvan minden, de a hangszíne kicsit nyivákolós.

Aztán a második felvonásban jön egy pillanat, és attól fogva egyáltalán nem érdekel, hogy milyen Renée Fleming hangszíne. Holtnak hitt férj és feleség egymásra talál, átölelik egymást, csók. Tekintve hogy világközvetítés megy, igazi csók, majdnem igazi, száj a szájon, ahogy kell. És utána, ahogy elválnak, Fleming még egyszer visszacsókol. És hirtelen ettől az igazán nem bonyolult mozdulattól nem két énekes van a színen, hanem férj és feleség, férfi és nő, egymást szerető emberek. Hiába mondják, hogy a barokk opera nehéz, eseménytelen, mesterkélt, én azt látom, hogy könnyű, mai, természetes. Élő. Live. HD.

Ha az ember fölmászik a magaslatra, nem is akar leereszkedni, ettől kezdve csak haladni kell áriáról áriára, látszik, hogy Andreas Schollnak a Metropolitan azért kicsit nagy, mindene rázkódik, ahogy énekel. A másik kontratenor, Iestyn Davis igazán pompás énekes, és nagyon vicces, amikor a szépséges és idilli záróáriába távolról belejajgat, mert közben a sebeit kötözik a rendezés szerint. Joseph Kaiser a tenor, aki végig derekas, de sokáig valahogy érdektelen volt, hirtelen igazi hőssé válik, lelkiismerettel megvert tirannussá. És egy szuper mezzoszoprán, Stephanie Blythe, nagy, kövér néni, de ahogy énekelni kezd, árad a hang. Múltkor még Fricka volt, ritka az átjárás Händel és Wagner között, de neki mindegy, csak énekelni lehessen. Azt hiszem, eddig még mindig ugyanaz volt a nóta vége: de jó, hogy vannak ezek a közvetítések.

Renée Fleming köré rendezték a bemutatót