Olyan pillanat ez, amelyet érdemes megőrizni. Így gondolta ezt az UNESCO is, amikor az ENSZ kulturális és oktatási szervezete a napokban felvette a fadót (ejtsd: fádut) a szellemi kulturális örökség listájára, szó szerint világkinccsé téve a zenébe sűrített portugál néplelket.

S hogy ehhez a nyelvet is beszélni kellene? Nem feltétlenül. – Külföldön is meglepően nagy érzelmeket vált ki az emberekből a fado, még ha nem értik is a dalszövegeket: ez bizonyítja a fado varázsát. Sokan mondták már, hogy a szövegek kedvéért kezdtek portugálul tanulni – mesélte lapunknak Joana Amendoeira, amikor tavaly Budapesten adott koncertet. Ő is a fado énekesnők ifjú generációjához tartozik, akik e hagyományos műfaj megújításával a fiatalok körében is népszerűvé tették a gitárral kísért dalokat. –Ma már a fiatalok is megveszik az albumokat, koncertekre járnak, és rajongói oldalakat hoznak létre az interneten – tette hozzá Joana.

Stílszerűen a fado „istennője”, Amália Rodrigues hangja zárta Portugália felszólalását az UNESCO tanácskozásán. António Costa lisszaboni polgármester odatartotta okostelefonját a mikrofonhoz, hogy az egész terem hallja Amáliától az Estranha forma de vida című dalt; a jelenlévők felálltak, és tapsolni kezdtek.

Az egész portugál történelem keveredik a fadóban; a név a latin fatum, azaz sors, végzet szóból származik. Elengedhetetlen összetevő a portugál saudade is, ez egyszerre jelent vágyakozást, nosztalgiát és szomorúságot. Az édes-keserű dallamokban ugyanúgy megbújnak az afrikai rabszolgák vagy a portugál tengerészek dalai, mint az ősi mór szerelmes balladák.

Az utánozhatatlan Amália után (ő 1999-ben halt meg) kiváló énekesnők viszik a fado hírnevét Portugália határain is túlra: Joana Amendoeira mellett például Mariza, Dulce Pontes, Mísia vagy Ana Moura. A portugál apa és afrikai anya gyermekeként Mozambikban született Mariza – aki énekelt már a New York-i Carnegie Hall, a londoni Royal Albert Hall vagy a sydney-i Operaház színpadán is –így kommentálta az UNESCO döntését: „Mi, portugálok talán büszkébbek lehetünk arra, akik vagyunk. Főként a mostani szürke időkben.”

A legismertebb fadók Lisszabon leghangulatosabb – és egyáltalán nem szürke – negyedeiben (Alfama, Mouraria, Madragoa, Bairro Alto) születtek, a XIX. század közepétől kezdve. Alfamábanma a FadoMúzeuma, Bairro Altóban (ejtsd: bájru áltuban) Amália múzeummá alakított egykori háza enged betekintést e zenei műfaj titkaiba.

Megnézni-meghallgatni természetesen élőben érdemes a dalokat a fado-éttermekben (portugálul casas de fado), amelyekből nemcsak turistafogó és drága, hanem hamisítatlan helybéli változatok is léteznek. Itt lehet igazán felmérni a fado népszerűségét: a portugálok nem csupán hallgatják, hanem lelkesen az előadókkal együtt éneklik is a dallamokat. Mostantól a kulturális világörökség részeit.

Mariza új hangzást és hangszerelést adott a fadónak