Az öngyilkosságát megelőző hetekben Latinovits Zoltánt a Völgy utcai ideggondozóban kezelték Pertorini Rezső professzor irányításával. Amikor távozott, nagy energiákkal vetette bele magát a munkába. Élete utolsó hete eseménydús volt. Találkozott gyóntatópapjával, Jelenits Istvánnal, a rádió ban egy Ady-verset mondott hangszalagra. Másnap beszélt Bozó László rádiós rendezővel, Vámos Lászlónak pedig azt ígérte, ősztől folytatja a fellépéseket az Operettszínházban (A kutya, akit Bozzi úrnak hívtak).

Az ötlet ’75-ben született: adják a főszerepet az élete legrosszabb periódusában lévő, akkorra már fél tucat színházból eltávolított Latinovitsnak. A Szindbáddal és előtte a Tótékkal immáron nemzetközi sikereket elért színész e szerepnek szentelte he teit, tanult, mozgott, mert a darab szokatlanul erős fizikai jelenlétet követelt. De aztán egy este az egyedül otthon lévő Latinovits, akit emésztett a dep resszió, megjegyezte Vámosnak: „Nem szeretem ezt a házat, el kellene adni, valami egyszerűbbet, praktikusabbat kellett volna csinálni. Ez a mély katlan itt előttünk nyomasztó, vonz, szinte beleszédül az ember…”

A darabot első nekifutásra nem tudták bemutatni, mert a színész össze omlott. Gyorsan gyógyult, de újra ledarálta magát, önálló estjével járta az országot, gyógyszerezve, kialvatlanul esett be az operett próbáira. Az 1976 februárjában bemutatott Bozzi nagyon elfárasztotta. „Négykézláb közlekedek, harminc centiről szívom be a port, amit a tánckar az előző jelentben fölvert – mondta a bemutató után –,majd énekelnem kell, később a saját táncom után kell énekbe átcsapnom. Íme, a sznobok és hozzá nem értők által könnyűnek mondott műfaj.” Molnár Gál Péter 1976. március 3-án mindenkit feldicsért a Népszabadságban írt kritikájában, csak Latinovitsot húzta le (a kritikus ügynöki jelentést is jegyzett róla, de abban kíméletesebbnek bizonyult). „Latinovits föllépése elmarad a várakozástól – írta MGP.

– Nem veszi tekintetbe ennek a színpadnak a követelmé nyeit, kivált ha a muzikalitás, a mozgás igényeire tekintünk.” Ezzel, mondták s mondják ma is, a kritikus „agyonütötte” az istenített sztárt. Ami persze nem volt igaz, még akkor sem, ha a bírálat valószínűleg közel járt a valósághoz. Dalos László (nemrég hunyt el –a szerk.) a Film Színház Muzsikában március 6-án igazította ki MGP szavait azzal, hogy Csortos Gyulához hasonlította Latinovitsot.

A Bozzit le kellett venni műsorról, mert a színész újra megbetegedett. Végül az öccse, Bujtor István vitte Szemesre, s ott, június 4-én, pénteken este, kezében a Vigilia előző évi karácsonyi számával indult a vasúti sínek irányába. A Nagykanizsa felől érkező gyorsvonat mozdonyvezetője úgy emlékezett, hogy a sövény mögül egy karjait széttáró férfi lépett elő, még dudálni is alig tudtak.

A halálhír fogadtatása megrázó volt. Az Esti Hírlap búcsúztatójában tragikus körülményekről írt, s Fencsik Flóra így búcsúzott a 44 éves korában elhunyt színésztől: „Az önpusztító zsenik közé tartozott… Elbűvölő tudott lenni és elviselhetetlen. Nehéz volt vele. De sokkal nehezebb lesz nélküle.” Halála másnapján, 1976. június 5-én, szombaton a Magyar Televízióban a Columbo-sorozat újabb epizódját vetítették. A Képek keret nélkül című részben a gyilkost játszó színésznek Latinovits kölcsönözte a hangját. Nem tartották szükségesnek, hogy megváltoztassák a műsort…

Kelecsényi László könyve szépen, szisztematikusan vezet végig az eleve körön kívülről indult dzsentrifiú (anyja Gundel lány volt) vulkánszerű működésén. A Műegyetem építészmérnöki karát színötössel végző színész üstökösként tűnt föl a színjátszás egén, olykor összeverekedett utcai zsiványokkal és akadémikus kollégákkal, s miközben ordítva szabadultak tőle az alkotói közösségek, teljesítményéről már életében mindenki tudta, hogy felülmúlhatatlan. Latinovits elutasította a középszer dágványát, s becsmérlő szavaival különösebb köntörfalazás nélkül pofán verte a mindig mindent túlélő zárt világ diplomatikus játékosait. Itt aztán a tehetségesek közt is akadt bőven jellemtelen ellenfél. De ez nem korfüggő. Ha ma élne, abba a Latinovitsszintű komplex művész simán, rövid úton beleőrülne.

Kelecsényi könyvét két nap alatt kivégeztem, közben újra megperzselt Latinovits mindent fölemésztő tüze. Magam elé idéztem a sziszegő hangján verset mondó, az egyik pillanatban az elfojtott szenvedélyek, majd a kiszámíthatatlan őrjöngés sűrűjébe eljutó színész alakját. Szerencsére őrzi alakításait a celluloid. Ő volt az a férfi, akinek hangjáért, mozdula taiért elepedtek a nők. Akinél nem számított, milyen iskolába járt (a „szakmai” marhák, akik féltek tőle, kínjukban ebbe akaszkodtak, amikor gáncsolták).Ment volna, tudjuk, tanult angolul, hogy leléphessen közös és fullasztó Közép-Európánkból. Aztán mégis itt ragadt.

Színészkirály volt? Egy frászt. Több volt ennél. Olyan bohóc, aki minden tiszta és mámoros pillanatában tudta: az életével játszik.