A családregények olyanok, mint a bestiárumok: megannyi alak kavarog bennük megannyi tulajdonsággal, számtalan arc, amelyik mind megjegyezhető valamiképpen, mert tárgyak és történetek tartoznak hozzá. Ez a „hozzá” a szerzőt vagy hát a mesélőt is jelenti, hiszen az élmények és emlékek az övéi is azáltal, hogy legszűkebb családjának tagjai hordozza azokat. Egy családregény – „hozzá” az n-ediken.

A „régi” családregényekben (nem olyan régiek azok, Márai alig húsz éve lett öngyilkos, Thomas Mann sem több, mint hat évtizede távozott; másfelől Nádas Péter műve, az Egy családregény vége csak nemrég, 1977-ben jelent meg), szóval egy korábbi világnézetet mozgató vagy korábbi világnézet mozgatta családregényben történelem, személyesség és terjedelem úgy kapcsolódott öszsze, úgy kavargott, hogy az egész súlyosan gördült az olvasó felé.Mindinkább az olvasóval együtt – a két említett író művei egy világ végét ábrázolták, egy polgári világ végét, s velük együtt az olvasó is meghalt kicsit, hogy egy másik könyv révén ismét meghalhasson esetleg.

Jean Rouaud opusában is ezek kavarognak, a terjedelem viszont negyede A Buddenbrook háznak, s az elmaradt vagy kihagyott rész megóvja az embert a haláltól, illetve fokozza a kötet líraiságát és személyességét. Ezzel azt is állítom, hogy A becsület mezején inkább jó könyv, mint rossz, hiszen egy rossz könyv esetében teljesen mindegy, hány oldalon nem jó: nincs szerves összefüggés történet és lélegzet között.

„Titokzatos, távolságtartó öregember volt, olykor mintha másik világban élt volna. Ez a belső függetlenség rendkívül keresett öltözködéssel és modorral párosult, amitől kicsit olyan volt, mint egy kínai. Mint egyébként a külseje is: apró, ferde metszésű szempár, magasra ívelt szemöldök, mint a pagodák teteje, sárgás arcszín, amit nem valamiféle ázsiai származásnak köszönhetett (…), hanem annak, hogy túl sok cigarettát szívott, valami egészen ritka márkát, amit soha senki más kezében nem láttunk – régimódi feliratos mandulazöld paklik voltak, és amikor egyszer megkérdeztük, honnan hozatja őket, azt felelte, hogy Oroszországból, máskor pedig ugyanilyen komolyan állította, hogy a Holdon túli Pamplonából. Halála után biztos meg is szűnt ez a márka.”

A nagypapa annyira erős, hogy könnyedén „elviszi” azt a negyvenegynéhány oldalt, amelynek generátora elsősorban az ő alakja. Nem egyedül persze, hanem az esővel együtt, amely szintén invenciózusan íródik le Rouaud-nál: amíg el nem olvastam a regényét, félig-meddig hittem csak el, hogy az eszkimók számtalan szót tudnak a hóra. De több ilyen erős alak nincs a könyvben, ezért aztán lanyhul az olvasó érdeklődése. Az ájtatos nagynéni nagyjából olyan, mint bármelyik ájtatos nagynéni, a háborúban elesett fivérei sem sokkal egyénibbek.

Mikor a nagypapa ismét felbukkan és felmenekül a padlásra, megint jobbra fordulnak a dolgok, bár ez a történet már a nagynénié, talán ezért nem olyan emlékezetes, mint a Citroën, az esők és „Burgaud úr” szökése. És ahogy lankad a szöveg és az érdeklődés, egyre nehezebb követni, ki kinek az anyja, az apja vagy a fivére, egyre nehezebb kibogozni a szálakat – nekem legalábbis elég nagy erőfeszítésembe került. Kíváncsi lennék a további négy kötetre, vagyis arra, hogyan bírta ez a próza olyan hosszú ideig.

A becsület mezején kapcsán Péterfi Gergely első regénye, A B oldal jutott eszembe. Az is egy lírai családregény, de sokkal jobban megszerkesztve, s egy jó szerkezetben a kevésbé sikerült alakok is hitelesebben megtalálják a helyüket. Úgy éreztem, Rouaud művében az eső utánmegbillen valami. Kár,mert a Fortepan borítójának köszönhetően olyan vonzóan retró világba kerülünk, mint egy Budapest Bár- vagy Hot Jazz Band-koncerten, Lőrinszky Ildikó fordítása gördülékeny, Tóth Krisztina előszava szép és informatív, a Valahol Európában sorozatról pedigminden jót elmondtam a Jancar-műről szóló recenziómban. (A rezignált feszültség. 2011. október 29.) És kár ezért a nagypapáért s az őt körülölelő vagy inkább őt elhozó mondatokért, amelyek bármilyen remekműnek becsületére válnának. Ki ne gondolná szívesen, hogy az a márka, amit a nagyapja szívott, megszűnt az öregúr halála után?