Ischaemiás stroke – így hívják azt a betegséget, amely váratlanul üt, kíméletlenül, és kiszámíthatatlan, hogy hová, mit roncsol, s mennyire végérvényesen. Kertész Péter kollégánk járhatott volna rosszabbul is. Kerekes székbe kényszerült, de bottal azért képes lépéseket tenni, nehezen, de ellátja önmagát, könnyen fárad, de képes arra, amit egész életében csinált: írni. Egy ujjal. De folyamatosan tipródva, gondolkozva, kötelező penitenciaként megfogalmazva naponta azt a néhány sort, amely végül töprengésfolyammá dagad: csapongó, de élvezetes bölcseletekké, amelyek nem titkoltan arról szólnak, ami az eszébe jut – összeállítva önmaga mérlegét.

Kertész Péter több lapnál dolgozott, de először verseivel hívta fel magára a figyelmet, hogy majd újságírói pályájának csúcsát a rendszerváltás környékén a Magyar Nemzet riportereként érje el. Örök elégedetlen, örök lázadó, notórius igazságkereső, aki még csak válogatni sem volt hajlandó a különböző helyi értékű igazságok között, mindegyikért teljes gőzzel harcba szállt. Részben tehát akár természetesnek is vehető, hogy a megszámlálhatatlan ügyek harcosai időnként vesztenek, Kertész esetében a baj inkább az, hogy a győzelmek sem voltak felhőtlenek, egyszer s mindenkorra nyertes csaták. Bár ő ezt tudomásul vette, talán a hite is lankadt, sokszor a keserűség pátoszával takaródzott, de sohasem tette lábhoz a fegyvert – ahogy most, a stroke támadásával szemben sem.

Rezignált, szellemes gondolatforgácsok követik egymást a kötetben, karcosak, érzelmesek, szomorúak és vidámabbak, a levonandó tanulság jobbára annyi, hogy Don Quijoteként áll az ember a szélmalommal szemben, de akkor sem szabad hátat fordítani neki. Kertész pesszimistán optimista, mert apró történetei, melyek zöme róla szól, vele történik, ritkán járnak hepienddel, mégis újra meg újra nekifut, lendül, moralizál és küzd tovább – s valljuk meg, egyre fájóbb ezt látni – a humanitásért, a szolidaritásért, alapvető emberi értékekért, amelyek iránt egyre süketebb a társadalom nem jelentéktelen szelete... Igen, sokszor mintha pusztán hőbörögne, túlérzékeny, hessegethetjük el magunktól a rasszizmus legkisebb jelétől fölcsapó indulatait. Akad olyan is, aki úgy véli, hogy ez a kérlelhetetlen álláspont olaj a tűzre.

Az ő számukra éppen a mozgásában korlátozott, de szellemében minden eddiginél szabadabb, s éppen ezért kissé szedáltabb, rezignált szerző jegyzetei válnak fontossá – fontosabbá, mint korábbi bajvívásai. Kertész egyébként kíméletlenül szarkasztikus saját betegségével, önmagával szemben is: „én már megszoktam. fogalmam sincs, ti hogy vagytok vele, megszoktuk, hogy nem tudja a jobb kéz, hogy mit csinál a jobb kéz...” Nagybetű nincs a könyvben, hiszen ahhoz két kézre van szükség. A stroke elleni küzdelemben Kertész Péter mégis azzal nyer csatát, hogy nem csupán szenved tőle, az írással egyben kezeli, csillapítja is. Viszont nem marad magánügye. És ez utóbbinak köszönhető, hogy a könyv végül olvasható kötetté áll össze. A halk segélykiáltás pedig továbbra is másról, többről szól: „sos... egyre több a nem magyar magyar a magyarok között!...”