Hunter S. Thompsonnak azonban beváltotta az író halála előtt tett ígéretét, és hosszas-gyötrelmes kálvária után saját főszereplésével és részben saját produkciójában megfilmesítette „az elveszett regényt”, a decemberben a magyar mozikban is bemutatásra kerülő Rum Diaryt. Johnny Depp a film amerikai premierje alkalmából adott exkluzív interjút a Népszabadságnak.

„Ha Hunter nem fogad be annyira az életébe, amennyire befogadott, sose jutok le abba a pincébe”

- Honnan ered ez a féktelen-végtelen rajongás Hunter S. Thompson iránt?

- Tizenhét éves koromban került először a kezembe a Félelem és reszketés Las Vegasban című regénye, és úgy ráéreztem a különleges hangjára és világszemléletére, hogy csiklandozott tőle a nevetés. Attól kezdve faltam az írásait, és kerestem az alkalmat, hogy megismerkedjek vele, mert Hunter azon kivételek egyike (sajnos csak volt), akik kíméletlenül őszinték. Amilyen kínosan mindig megmondta az igazat, ugyanolyan kínos precizitással figyelte és látta a világot, és írta meg a könyveiben. A regényei alapján úgy tűnik, mintha teljesen elrugaszkodott volna a valóságtól, és totálisan őrült világot kreált volna, de én annyira beleláttam, és olyan fokon azonosultam vele, hogy nekem elhiheti, egy csöppet se volt őrült, mint ahogy az a világ sem volt az, amelyet a regényeiben kreált.

Hunter azt élte meg, amit írt, és azt írta meg, amit megélt. Ez volt köztünk a legfontosabb kapocs. Sokan nem tudják, hogy Hunter igazi déli gentleman volt, udvarias, lovagias, régi vágású úr, aki hajszálpontosan tudta, mi a különbség a helyes és a helytelen között. Erkölcsileg hibátlan pali volt. Persze mindig megfricskázta, ami nem volt ínyére, és ezért sokan különcnek, hóbortosnak tartották, de Hunter csak keveseknek mutatta meg az igazi énjét, aki képes órákig elücsörögni a konyhában és elmélkedni az irodalomról. Mekkorákat dumáltunk, istenem, Baudelaire-ről, Nathaniel Westről, Hemingwayről! Kinek adatik meg ekkora szerencse? Tiszta szívemből rajongtam érte, a mentorom volt, a testvérem, a legjobb barátom. Nem is tudom, miért használok múlt időt, mert még most is itt van, itt lélegzik velem, itt dobog a szívemben.

- Mikor és hogyan ismerkedett meg Thompsonnal?

- 1994 karácsonyán a coloradói síparadicsomba, Aspenbe utaztam, mert hóra vágytam. Ott futottam bele valakibe, aki megkérdezte, akarok-e találkozni Hunterrel, itt lakik egy faluval odébb. Azt hittem, viccel. Oké, legyél fél egyre a Woody Creek kocsmában. Ott ülök, várom, hogy majd jön Thompson, udvariasan elcsevegünk egy félórát, aztán annyi. Egy körül kivágódik a kocsma ajtaja, és szó szerint mintha ezer csillagszórót gyújtottak volna meg, felszikrázott a levegő. Rémületében mindenki az asztal alá bújt, Thompson pedig a maga majd 195 centijével, egyik kezében bikacsök, a másikban lézerpuska, ott termett előttem. Hunter vagyok, te meg Johnny, ülj le nyugodtan, dumáljunk egy kicsit. Mivel nem tudtuk abbahagyni, áthívott magához aznap estére, és éjjel fél háromkor nekiálltunk lövöldözni meg házilagos bombákat gyártani. Nem viccelek, cigivel a számban nitroglicerines bombákat ragasztottam a propán-bután palackokhoz. Aztán a kert végében lövöldöztünk rájuk. Akkora tüzet még életemben nem láttam. Hunter megveregette a vállamat, jól van, öcsi, kiálltad a próbát. Nem vagy gyáva kukac. Beférsz a csapatba.

- Ön nélkül a Rum Diary odaveszett volna Thompson pincéjében.

- Valószínűleg így van. Ha Hunter nem fogad be annyira az életébe, amennyire befogadott, sose jutok le abba a pincébe, és nem kezdek el kotorászni abban a pókhálós, poros ládában, ahol megtaláltam ezt az elveszettnek hitt kéziratot. A vicc az, hogy már ő maga is megfeledkezett róla. Érthető, hogy ennyi év után mekkora megnyugvás és elégtétel számomra, hogy sikerült megvalósítanom, amit Hunter annyira szeretett volna, hogy film lett belőle, és talán nem veszi nagyképűségnek, hogy az ő szája íze szerint.

- Ami azért, vallja be, az ön szája ízétől sem teljesen idegen. A film hőse, Paul Kemp újságíró, aki mögött Hunter S. Thompson rejlik, nem veti meg az italt, kedveli a szőkéket, szereti a pénzt, és imádja a szép kocsikat. Azt is osztja Thompsonnal, hogy ezek közül egyik sem boldogít?

- Thompson 1971–72-es énjét Raoul Duke bőrében egyszer már eljátszottam a Las Vegasban. Paul Kemp Thompson tizenöt évvel korábbi énje, az ötvenes-hatvanas évekből, aki kereste a hangját, mert még nem tisztult le benne teljesen, hogy nem tűri a hatalmi szót, egyelőre csak céltalanul lázadozik, mint egy csellengő kölyök, és egyszerre szeretne megfelelni és pukkasztani. Hogy ez a Kemp, illetve a korabeli Thompson mennyire rokonom? Nagyon. Hunter szerette a pénzt. Engem is csábított, mikor egy kocsiderék lóvét kínáltak, ha lesmárolom a csajt, előkapom a puskát, elpüfölöm az ellenséget, és bevágom magam egy hatszáz lóerős kocsiba. De megvakartam a fejem, és azt mondtam magamnak, ha besétálok ebbe az utcába, nem lesz hosszú életű a karrierem. Inkább kivárom a minőséget. Ha leesik a lóvé, jó, ha nem, hát nem. És bejött, mert mint az ábra mutatja, még most is itt vagyok.

- Nyilván az sem ártott, hogy elköltözött Hollywoodból, és St. Tropez fölött, a szőlőhegyen, egy pici faluban, Tour de La Planban él, illetve a Karib-tengeri szigeten, amelyet megvásárolt. De soha nem érzi, hogy ki van téve a hollywoodi csábításnak?

- Puszta mázli, hogy a magánéletem ilyen jól alakult. A kislányom, Lily Rose tizenkét, Jack, a fiam kilencéves, és ha jól számolom, jövőre lesz tizenöt éve, hogy összebatyuztunk a barátnőmmel, Vanessával, pedig úgy tűnik, mintha tegnap lett volna, hogy abban a párizsi hotelben megláttam a nyakszirtjét, amitől egy életre befellegzett nekem mint szingli pasinak. Mázli, hogy ez a dolog kettőnk között ilyen fantasztikusan működik. Egy rossz mozdulat, egy rossz szó, egy rossz perc se volt köztünk soha, pedig legalább annyira vagyunk egyformák, amennyire különbözők. És a srácaink most kezdenek beérni abba a korba, amikor elképesztő dolgokkal állnak elő, és olyanokat löknek, hogy gurulunk a nevetéstől. És ugye abban nincs vita köztünk, hogy az élet kulcsa a humor.

- Bizonyos dolgokat elég nehéz humorral kezelni, például a gazdasági világválságot, ami önt nem annyira érinti, de a közönségét és a rajongóit annál inkább. Ezt hogyan éli meg?

- Amíg élsz, remélsz. Persze könnyen beszélek, mert megengedhetem magamnak azt a felelőtlen luxust, hogy elbújok az elefántcsonttornyomba a világ bajai elől. De ezt csinálom, mert megtehetem. Ahogy én látom, a legnagyobb baj az uniformizálódás, hogy a srácok egymást majmolják viselkedésben, öltözködésben, gondolkodásban, mindenben. Remélem, a következő generáció jobban használja majd az eszét, és felfogja, hogy nem gondolkodni a legnagyobb lustaság, a saját személyiséget kialakítani pedig kötelező.

- Felelőtlen luxust említett. Ez azt jelenti, hogy mindene megvan, semmi sem hiányzik az életéből?

- Két gyönyörű, boldog, egészséges gyerek, akik imádnak, és akiket imádok. Egy társ, aki kérdés nélkül mindenben támogat. És az élet, amely lehetővé teszi, hogy azt csináljam, amit legjobban szeretek. Mi hiányozna? De tényleg?

Los Angeles, 2011. november