Nem fél? Mitől? Még nem találkozott a zenekarral. Nem tudja, hogyan játszanak, mire képesek, elfogadják-e önt.

A félelem nem a legjobb szó arra, amit érzek. Várom a találkozást.

És mi van, ha nem felelnek meg a várakozásainak?

A zenekarral együtt kell dolgozni. Ettől szép a zenélés különböző muzsikusokkal, vagy akár ugyanazokkal. Kihozni egymásból a lehető legjobbat. Nem olyasmi, ami fölött aggódni kellene. Munka és felelősség, természetesen.

Számomra a zenészek legrejtélyesebbje a karmester. Mintha nemcsak a zenével kellene foglalkoznia, hanem a hatalommal, az akarat érvényesítésével.

Szerintem csak össze kell hozni a dolgokat.

Igen, de kell hozzá tekintély. Nem mondták soha, hogy egy nő ne menjen karmesternek?

Ki mondta volna?

Mondjuk a szülei.

Ők a legkevésbé. Mindenütt vezényelek a világban, ez ma már nem valami tabu.

De a kezdet kezdetén.

Kanadában nőttem föl, nagyon nyitott, toleráns országban és társadalomban. Ez a probléma ott föl sem merült. A karmesternek persze először is muzsikusnak kell lennie. Tanultam zongorázni, aztán fuvolázni, hegedülni. Az egész család muzsikus nálunk, nagyanyámtól tanultam zongorázni, apámtól hegedülni. A nagybátyám az Emerson Vonósnégyes alapító csellistája volt. Zenekari muzsikusnak készültem, a Juilliardon tanultam, és fuvoláztam egy zenekarban, de egyszerre úgy éreztem, hogy korlátok közé szorít a hangszer. Vezetni akartam, játszani a teljes zenekari repertoárt, az operákat. Minden nagyon természetesen történt, megismertem a zenészség sok oldalát, és aztán belenőttem a karmesterszerepbe.

Azért most is nadrágot visel. Ez valami férfiasságjelzés?

Jaj, dehogy.

És a Don Giovannira készül. Más lesz ez az opera attól, hogy egy nő vezényli?

Nem. Egyáltalán nem. Azt kell megmutatnom, amit Mozart akart, nem azt, amit én. Rengetegszer kérdik, hogy amikor mondjuk a Normát vagy a Luciát vezénylem, akkor máshová esnek-e majd a hangsúlyok. Miért esnének máshová? A kotta ugyanaz. Egyébként is a kedvenc karaktereim a gonoszok, mondjuk Scarpia. Az előadó-művészet lényege a közvetítés szerző és közönség között. Ha abba mi magunk, a személyünk is belevonódik, az szerintem… – bűn.

Hogyhogy itt van a próbák ennyire korai szakaszában?

A Don Giovanni legalább felerészben dráma. A színház része ugyanolyan fontos,mint a zenedráma. Össze kell hangolódnunk a rendezővel, hozom a zenei változatomat, ő a színpadi gondolatait, és a kettőt kell egyeztetnünk.

Mi van, ha nem sikerül? Azért kérdezem, mert hallottam, hogy a díszlet a vicenzai Teatro Olimpico színpada lesz, ugyanúgy, mint Joseph Losey Don Giovanni-filmjében, és ez legalábbis gyanús.

Nem kell félni. Gianfarnco De Bosio csodálatos ember. Nyilvánvalóan ez már a késői korszaka, de éppen emiatt hihetetlen tudást hoz magával. Lassan dolgozik, az énekesekkel tolmács útján tud csak kommunikálni, ami tovább lassítja a folyamatot, de minden végtelenül logikus, és pontosan az, amit a szöveg kíván, ugyanakkor nagyon zenei is. De tény, hogy egy órán át foglalkoznak két recitativóval.

Nem unalmas ezt nézni?

Nekem? Nem. Szeretem az operát, és szeretem a színházat.

„Az előadó-művészet lényege a közvetítés szerző és közönség között”