Előfordult, hogy két nap után visszatért a balatoni nyaralásból,mertmegrendelést kapott. Egyszer egy németországi ismerősüknél voltak, onnan is majdnem hazament.A felesége nem díjazza az efféle ötleteket, de Lengyel Jenő fémnyomó életfilozófi ája így szól: „Ha van munka, csinálom.” Nevet azokon, akik a saját maguk urának tartják magukat – ő inkább a saját maga rabszolgája. Ha bárki munkát hoz neki, elvégzi, és nem kell sokat unszolni, hogy bevallja: hát persze, hogy közben élvezi is.

Pedig beszíjazva állni a gép mellett nem könnyű. A szíj azért kell –avat be a szakmai fortélyokba –, mert annak támaszkodik, és úgy fejti ki az erőt. Az apró műhelyben a plafonig érnek az egymásra halmozott fémhengerek, fémdobozok, fémakármik, a padlót fémforgács borítja.

Innen kerültek ki a gödöllői kastély csillárjainak fémrészei, és jó néhány ötcsillagos szálloda lámpáin is Lengyel Jenő dolgozott. A budapesti rendőrpalota antennái, pálinkafőző edények fedői, diszkólámpák, traktorokhoz porvédő kupakok: a kisiparos elkészít bármit, amit fémből álmodnak meg. Legszívesebben egyedi darabokat csinál, rajz alapján elővarázsolva a megrendelt tárgyakat; a nagy szériákat sosem kedvelte.

Cukrásznak jelentkezett tizenévesen, de nem vették fel. Szakácsnak felvették volna, de azt ő nem akarta. Szakmát tanulni és pénzt keresni viszont kénytelen volt – 1967-ben elment ipari tanulónak. A házukban lakott egy mézeskalács-készítő, annak az unokaöccse dolgozott fémnyomóként: innen jött az ötlet. Lengyel Jenő 1970-ben végzett, az osztályukban mindössze heten ismerkedtek a fémnyomószakma titkaival.

Cselédlakásban éltek, az anyja és a nagyanyja nevelték. Az édesapját 1956-ban politikai okokból tizenöt év börtönre ítélték (tíz év után engedték szabadon), az anyja darabbéres varrónőként igyekezett eltartani a családot. „Igazi proli család” – foglalja öszsze Lengyel Jenő. Az iskola után jött a katonaság, majd a fiatalember egy szövetkezetnél kapott állást.

Áttörést hozott, amikor nagy nehezen, némi protekcióval megszerezte az iparengedélyt. 1980-ban költözött a budai műhelybe, amelyet először csak bérelt, de immár a boldog tulajdonosa. Egy ideig a szövetkezet látta el munkával, aztán a saját lábára állt, és maszek lett belőle. „Akkor még, ha valaki iparosként dolgozott, olyan volt, mint a főosztályvezető egy gyárban! Volt tekintélye” – nosztalgiázik. Fémnyomó már a nyolcvanas években is kevés működött Budapesten, ma még kevesebben vannak. Szájhagyomány útján terjedt Lengyel Jenő híre, munkát is így kapott egyre többet. A budai oldalon jelenleg nem is tud konkurenciáról. A mai napig együtt dolgozik belsőépítészekkel, akik hotelek, éttermek vagy irodák berendezéséhez kérik a segítségét. Azt mondja, szép szakma ez, kicsit olyan, mint a faesztergályos; rajzot kell olvasni, és elkészíteni a megfelelő szerszámokat.

Ám a kis műhelyt mind nehezebben tudja fenntartani, a sorozatban gyártó nagyvállalatokkal sziszifuszi harcot vív. Megszűntek már a téeszek is, ahová megannyi csirkeitatót kellett gyártania. Az Óra-Ékszer pedig exportra készíttette a sok dísztálat és kelyhet, de mindez csupán halványuló emlék.

S hogy mi az, amit csak ő tud nyújtani? Az egyediség – vágja rá. Na és persze, ha talpon akar maradni, el kell vállalnia mindent. Nemegyszer a hétvégéket is végigdolgozza. Vehetne ugyan automata fémnyomópadot, de a legolcsóbb is 250-260 ezer euró (hetvenmillió forint). „Ha lenne enynyi pénzem, kívülről behegeszteném a műhely ajtaját, és annyi!” – nevet nagyot, s megjegyzi, mekkora örömet szerezne a feleségének.

Sosem tudja, mikor mennyi megrendelést kap. Egyelőre van annyi, hogy egy fémnyomókollégát is fizetni tudjon. Azt vallja, amúgy is jobb, ha ketten vannak a műhelyben, mégiscsak balesetveszélyes munka ez.

Nem bántameg, hogy elment fémnyomónak – feleli gondolkodás nélkül. Eltöpreng. De úgy egyébként igen – teszi hozzá. Vagy tanul az ember, vagy élsportoló, vagy maszek: összegzi a lehetőségeket. A továbbtanulásról ő lecsúszott, bár esti gimnáziumban később sikerült leérettségiznie. Az egész napos állómunka mellett az élsportról is le kellett mondania, korábban versenyszerűen háromtusázott.

Próbált kitörni a kisiparoslétből, egy időre elment számítógép-kezelőnek (ehhezmár az érettségijét is bevetette). Hatalmas komputerek mellett dolgozott, három műszakban, csakhogy egy hónap alatt keresett annyit, mint maszekként egy hét alatt. S mivel addigra már a gyermekei is megszülettek, gyorsan visszatért a fémnyomó műhely ismerős világába.

A proli családból kitörnie azonban sikerült, és az 58 éves Lengyel Jenő ezt tartja a legnagyobb eredménynek. Varrónő édesanyjával és újságárus nagyanyjával szegénységben éltek, de lám, ő már igazi egzisztenciát teremtett. Három fia közül egyik sem végez fizikai munkát (az egyik gyermekénél tizennyolc éves korában agydaganatot találtak, megműtötték, és leszázalékolták). „Hiába, senki sem szeret dolgozni, ha így néz ki a keze munka után” – mutatja a tenyerét. A bőrébe ivódott a fém szürkesége. Az egyik mutatóujját még fiatalon elvesztette, miközben kapkodott; ez azóta is arra emlékezteti, hogy a gépek mellett észnél kell lenni.

Túl van egy agyvérzésen, és eltört a válla, az egyik karját csak félig tudja felemelni. Szerencsésnek nevezi magát, amiért túlsúlyos, és már inkább „súlyból és technikából dolgozik”, erő alig maradt a kezében. A sport azért adott neki állóképességet, és úgy érzi, hogy az agyvérzésből felépülni is ez segített.

Amikor a mentő vitte a kórházba, elmentek a műhelye előtt, és Lengyel Jenő megkérte, hogy álljanak meg egy pillanatra. A mentős bekísérte, ő körülnézett, s a gépek és a fémdarabok látványából merített egy kis élni akarást. „Ezt csinálom több mint negyven éve. Nem olyan könnyű ám abbahagyni” – jegyzi meg a fémnyomó. Az édesanyja 84 éves, és reggelente még mindig fél ötkor kel, mert ezt szokta meg varrónőként.

Attól sem fél Jenő, hogy elfogynak egyszer a megrendelések. Szomorúan elmosolyodik. „A műhelyt akkor is fenntartom. Ott ülök majd, ahogy kezdtem, és várom, hogy valaki rám nyissa az ajtót.”

Névjegy

LENGYEL JENŐ

Bár cukrásznak álmodta magát, Lengyel Jenő végül fémnyomó lett – és több mint negyven éve boldogan űzi ezt a szakmát. Fogalma sincs, hogy az egyre élesebb versenyben meddig tudja fenntartani a kis műhelyét, ahová hétvégenként is bejár.

Kitört a „proli családból”, és a félhomályos műhelyben sikerült érvényesülnie Lengyel Jenő fémnyomónak