Amit a Férfiakról tudni kell
Melyről épp távozóban, mikor hallom, a közelemben ülő, huszonéves, bociszemű leány imígyen szól romlatlan barátnőihez, Krúdy Majmunkájának kiérlelt bölcsességével: „Mindent elmond, amit a férfiakról tudni kell” – majd éles hangú, hisztérikus nevetésben tör ki, mely rokon a kétségbeeséssel.
Duda Éva csipkefinomságú, desztillált értelmezésében Földünk minden Ádámja a korcsmaasztalt támasztó, ivócimboráival tusakodó, együgyű teremtmény. Isten eme elcseszett alkotmányának leküzdhetetlen akadályt jelentene megbirkózni az Ablak Zsiráffal, s rendre mellé üt a szegnek. Hogyha váratlan a látómezejébe kerül egy fehérnép, azzal mit sem tud kezdeni – midőn a szemrevaló asszonyállat (verve jó) elbattyog, bambán néz utána. Ekkor a törődött hunga-Rambo kioszt néhány kokit, ad egy-két baráti taslit, közben leesik pár saller. Különös, miért nem nyúl a zsebébe szotyiért, oszt’ köp egy hegyeset, mielőtt nekiveselkedne böfögve házipálinkát kotyvasztani.
Gyanítom, az utóbbi esztendőkben a ki tudja már, hányak hangján affektáló koreográfusra ezúttal éppen fénytervezője,Kovács Gerzson Péter duhaj esztétikája hatott; egy néptáncszerű duó, és egy, a részegséget kudarccal mímelő, legényes lökdösődős kivált erre utal. A steril, monoton, ritmustalan stíluskatyvasz valamiféle plasztikbalkáni atmoszférát idéz, míg Kunert Péter elektronikus szerzeménye hiphopos dubset, MC Zeek (NémethPéter) maníros rappelésével és Pető Kata szépelgő dalolászásával – angolul. A funkciótlan díszlet egy lépcsőzetes, neonszegélyű fémelem. A Rumble (dörgés, dübörgés, morajlás, zendülés; belelátni valakinek a lelkébe, tervébe) mozgásnyelve középfajú kontakttánc, mely dinamikusabb pillanataiban a West Side Story klasszikusan porlepte bandajeleneteire emlékeztet.
Az ugari bumburnyáktabló kicsihuszárjai: Bora Gábor (m. v.), Bordás Emil, Csuzi Márton, Grecsó Zoltán (m. v.) és Mikó Dávid, minden emberitől megfosztott, tulajdonság nélküli, vértelen kreálmányok. Míg a női trojka (Jónás Zsuzsa, Lázár Eszter (m. v.), Simkó Beatrix) céltalanul téblábol, a mácsókvintett helyzete ahhoz hasonlatos, mint hogyha az idomított mókusoknak tigrissé kellene válniuk – vagy fordítva. A slamasztikából Bordás Emil mászik ki a legügyesebben. A nagy vesztes az ezúttal seszínű, fél gőzzel teljesítő Grecsó Zoltán: képessége-adottságai alapján ő lehetne, egy személyben a „maszkulin monológ”. Ám Duda Éva hígvelejűségének szellemisége annyira szeriőz, akár a Fradi B-közép. Attitűdje pedig ugyananynyira otromba-lábszagú, mint amikor egy hímnemű végigstíröl egy nőt, majd foghegyről odaveti: főz, mos, takarít, fiút szül?
Miután legyőztem a késztetést, hogy egy férfiérdek-védelmi egyesületet gründoljak, föltettem Hugh Laurie New Orleans-i blueslemezét (Let Them Talk). A szilaj és melankolikus muzsika a sűrítménye mindannak, ami bizonyos, mély érzelmek közlésére vetemedő, ráncokkal barázdált egyedekben összegyűlik, úgy ötven év felett. Fájdalom, gyöngédség, veszteség, halál- és bűntudat, (ön)irónia, vigasztalanság, remény, haszon- helyett szeretetvágy. Mindaz tehát, amit némely helyeken úgy fogadnak egy élettől tépázott férfitól, főleg ha az túl a fél évszázadon: botrányos ez a nyavalygólelkiző, búbánatos kriptaszökevény. Az ilyentől minden kitelik, talán még verset is olvas. Foglalkozna inkább a prosztatájával – ha már háborúzni töketlen.
