A Pécsi Íróprogram huszonötödik vendégeként érkezett hozzánk, majd a baranyai város után a debreceni egyetem főépületének aulájában találkozott a rajongóival, aztán a körút a budapesti Puskinmozibanmegejtett dedikálással és író-olvasó találkozóval ért véget.

„Jó, ha az írónak van egy rendes szakmája is”

A körút apropóját legújabb regényének megjelenése adta. Ráadásul úgy lett sikeres a programsorozat, hogy ijesztő balesettel kezdődött: rossz felé indult el egy folyosón, és a sötétben legurult egy lépcsőn. Megrepedt a jobb karjának egyik csontja. Az már viszont emberi hozzáállásáról tanúskodik, hogy arra kérte az orvosokat, hagyják szabadon az ujjait, hiszen rengeteg dedikálás vár rá, s nem hagyhatja cserben az olvasóit. Más kérdés, hogy a gipszelt kéz csak rövidebb beírásokat engedélyez, mint két éve, amikor egy irodalmi fesztivál vendégeként járt Budapesten.

A mostani meghívás apropója, hogy megjelent legfrissebb regénye (idegen nyelven először magyarul), a majdhogynem hatszáz oldalra rúgó Imágó, amely Sztálin halálától az enyhülésen át a kilencvenes évekig ívelve mutatja be a Szovjetunió mindennapjait három jó barát életén keresztül. Ulickaja hazai népszerűségét a telt házas találkozók mellett mi sem jelzi jobban, hogy ez immár a tizedik magyarul is olvasható műve.

Nem szokványos írói pálya az övé. Biológusként, pontosabban genetikusként dolgozott, amíg a hatalom el nem érte, hogy elhagyja a szakmáját. Az ok: szamizdat irodalmat terjesztett. Az írást rajzfilmforgatókönyvekkel kezdte, és sokáig úgy tűnt, hogy „egyéb” írásait is csak legfeljebb a kollégái élvezhetik. Ebbe szólt bele a hírnév.

– Ha az ember valami komoly dolgot akar írni, ahhoz elengedhetetlen, hogy valami tapasztalattal rendelkezzen – nyilatkozta lapunknak. – Olyannal, amilyenre egyébként az irodalmi főiskolákon szokták tanítani a hallgatókat. Persze, ezt jobb megtapasztalni az életben. A XIX. századi írók nagyon nagy műveltségű emberek voltak, ezzel szemben a modern írók jóval vékonyabb kultúrrétegen állnak. És ezt a különbséget vagy távolságot egy mai író csak úgy tudja leküzdeni, ha műveltségbéli hiányosságait kipótolja valamiféle más szakmában szerzett tapasztalataival. Például orvosként, bio lógusként, pedagógusként dolgozik. Ezért is mondtam Pécsett: jó, ha az írónak van egy rendes szakmája is.

S bár nem szívesen olvas kritikákat, az eljutott hozzá, hogy a Szonyecska franciamegjelenésekor a „szoknyás Csehov” jelzővel illették az ítészek. (Ez ellen egyébként tiltakozik, hiszen egyrészt enyhén szólva sem kedvence Csehov, másrészt soha nem hord szoknyát.) Népszerűségének titkát a posztmodern szövegekkel ellentétben amesélőkedvben és a történethez való ragaszkodásban látták.

– A posztmodern szövegalkotásnakvan egy olyan fontos jellegzetessége, amelyet én kiegyenlítő folyamatnak nevezek, vagyis hogy a különféle más szövegekből vett fragmentumok egy szintre helyeződnek, és nincs bennük semmiféle értékhierarchia – tette hozzá. Ő viszont egy olyan nemzedékhez tartozó író, akinek a hierarchia még jelent valamit. Vagyis fontos, hogy mi a jó és mi a rossz, pontosabban: mi a jobb és mi a rosszabb. Neki ezek az etikai ítéletek még jelentéssel bírnak, ám a posztmodern szövegek úgy lépnek fel, mintha az etikai fogalmak keretein kívül lennének. De ha az erkölcsi fogalmak alacsony szintjén maradunk, akkor ez első pillantásra úgy tűnik, mintha óriási szabadsággal ajándékoznamegminket, pedig csak az derül ki, hogy zsákutcába jutottunk.Mert mégiscsak tudnunk kellene, és ebben a szövegnek is orientálnia kellene bennünket, hogy mi a jó és mi a rossz.

Alkati kérdés, hogy a történetmesélés mellett döntött, mint ahogy az is belülről fakad, hogy érzésből ír, nem szereti a terveket. De akkor mégis hogyan jöhet létre egy ilyen vaskos regény, mint az Imágó?

– Valamilyen tervnek azért lennie kell – ismerte el. – Hiszen tudnom kell, hogy miféle épületet húzok fel a szöveg segítségével. Ráadásul még egy hokedli sem áll meg három lábon.

Az írást úgy képzeli el, mintha egy sötét szobába lépne. Nagyjából tudja, hogy hol a bejárat, és azt is sejti, hogy hol kell lennie a kijáratnak. Ám ami a kettő között van: azt többnyire homály fedi. Ezért fordul elő többször is, hogy amikor belép a történetbe egyegy szereplő, akkor annak a jelleme, cselekedetei néha ellentmondanak az írói szándéknak. Egyszerűen önálló életet élnek.

A fülszöveg az új regényt Ulickaja alighanem legkomolyabb és legmulatságosabb regényének nevezte, ami már azért is érdekes, mert meglehetősen viharvert és komor időszakról van szó.

– Muszáj így írni erről az időszakról, mert ez mégiscsak az én fiatalkorom története, és én már akkor sem voltam, és most sem vagyok egy komor ember – válaszolta az írónő. Nagyon is életvidám, felhőtlen, gondtalan fiatalember volt akkor. Sőt talán nem is csak fiatal ember, hanem egy fiatal állat, teszi hozzá rejtélyesen. Egy kis macska talán. Ugyanakkor azt a közismert mondást is figyelembe kell venni, hogy ha valamin nevetni lehet, akkor attól már nem kell félni. Valószínűleg ezért is lehet, hogy Oroszország ezen időszaka tele van anekdotákkal, viccekkel.

Ugyanakkor nem csupán a mesélőkedvet, de a részletek (egy-egy helyszín, tárgy, környezet) költőiségét emelte ki Ulickaja fordítója, Goretity József. Épp ez teszi az átültetést olyan élvezetessé. Adódik a kérdés: vajon tudatos írói eszköz az aprólékos leírás?

– Unta ezeket a részeket? – kérdez vissza Ulickaja.

– Nem, dehogy.

– Akkor minden rendben. Mert az élet lényege, sava-borsa épp ezekben a részletekben rejlik. Egyáltalán nem a nagy, történelmi eseményekben. Tudja, ez olyan, mint a víz, amikor szépen leszivárog a talajba. Úgy látszik, mintha teljesen eltűnne, miközben ez táplál szinte mindent odafönt.