Kérdezem tőle: ezek szerint a nyelv állapotából diagnosztizálni lehet a társadalmat? Tökéletesen, válaszolja és Kazinczyt idézi: „Szólj, s megmondom, ki vagy”. Ez nemcsak a személyre, de a társadalomra is igaz, toldja meg, majd azt fejtegeti: a nyelvhasználat erkölcsi kérdés.

A táborba 38 gimnazista érkezett

S bár érzékelem, hogy aktuális társadalompolitikáról nem szívesen beszélne, fölvetem neki: mit szólna, ha arról faggatnám, hogy a nyelvhasználat tükrében milyen a jelenkori magyar társadalom erkölcse. Akkor hallgatnék, neveti el magát, de annyit azért talányosan megjegyez: vannak, akik valamiféle egyéni és közösségi erkölcsök alapján cselekszenek, mások pedig csak beszélnek róla. Gyakran nekik is elhisszük, hogy szavaik mögött valóban egy morális világ húzódik meg.

A táborba 38 gimnazista érkezett, közülük sokan határon túl élő magyarok. Németh Tibor, a győri Kazinczy gimnázium igazgatója a szépkiejtési versenyek és a rádióműsorrá emelkedett Beszélni nehéz mozgalom alapítóiról, Péchy Blankáról, valamint az idén elhunyt Deme Lászlóról beszél nekik.

Szívósné Vásárhelyi Zsuzsanna, a tábor vezetője – akit egyébként Sárospatakról, Kazinczy földjéről sodort Győrbe a sors – az utóbbi tíz év nyári programsorozatába a kommunikációs készségek fejlesztését is beemelte. Tapasztalata szerint ugyanis a családokban többnyire csak az alapvető információk átadása zajlik, beszélgetésre, eszmecserére ritkán kerül sor. A nyelvi beszűkülés másik oka pedig, hogy „a gyerekek alól kifutott a mese”. A tanárnő úgy látja: a régi mesék elvesztésével a gyerekek számára életkoruknak megfelelő, fontos erkölcsi alapok tűntek el, s nyelvi készletük is sokkal szegényesebb lett.

– Évente felvételiztetek tízéves gyerekeket, mesét kell felolvasniuk, értelmezniük, a tartalmát ismertetniük – mondja Szívósné Vásárhelyi Zsuzsa. – Az egyik történetben egy nagygazda özvegye szerepelt. Sokan „nagygazdagot” olvastak, nem ismerték a szó jelentését. Ekkor már rákérdeztem arra, ki az özvegy? Azt válaszolták: hát aki elvált. Ilyenkor jön rá az ember, azt sem mindig tudjuk, hogy a gyerekek milyen kifejezéseket nem ismernek – magyarázza a pedagógus.

A táborlakók közül először a Sepsiszentgyörgyön élő Molnár Beátát szólítom meg, ő most kezdi otthon a tizedik osztályt. Orvos szeretne lenni, plasztikai sebész. Nem a nyelvből akar megélni – egyébként a magyar és a román mellett beszél angolul, németül, és spanyolul is szeretne megtanulni –, azt inkább értékközvetítésére, élményszerzésre használja, derül ki a szavaiból. Adyt, József Attilát olvas, és prózát is a XIX. és a XX. századból. Reáltagozaton tanul, ám az örömöt elsősorban a magyar nyelv és az irodalom jelenti a számára.

A fonyódi Tóth Borbála másodszor vesz részt a győri táborban. Idén végez a középiskolában, logopédusnak készül. Szépen, választékosan beszél. Azt mondja, a pontos nyelvhasználat, a helyes kiejtés magabiztosságot ad, s lehetőséget teremt a jobb kapcsolatteremtésre is.

– Mennyi a tudatosság és mennyi az önkéntelen, személyiségünkből, értékítéletünkből fakadó mozzanat a nyelvhasználatunkban? – faggatom Wacha Imrét, míg a foglalkoztatóteremben a magyar nyelv humoráról hallgatnak előadást a fiatalok. A főiskolai docens – akinek nemrég jelent meg Igényesen magyarul című könyve – egy történettel válaszol.

– A csecsen háború idején az egyik rádiószerkesztő úgy fogalmazott: „Egy szerb önkéntest megöltek Csecsenföldön, pedig éppen akkor akart kilépni a háborúból, s haza szeretett volna menni.” A háborúban általában „nem megölnek, hanem lelőnek, megsemmisítették, eltalálnak” valakit, aki „elesik a harcban” – fejtegeti Wacha Imre. A szerkesztő az öntudatlanul használt kifejezéssel azt az erkölcsi értékítéletet sugallta, hogy ezt a háborút becstelennek tartja, a katona lelövését pedig gyilkosságnak.

Kell-e ennél erősebb példa arra, hogy a nyelvhasználat erkölcsi kérdés, és öntudatlanul kimondott szavainkban a személyiségünk fontos elemei fogalmazódnak meg? – teszi fel a kérdést a főiskolai docens.