Kommentár és igazmondás a díjosztások mindenkori erkölcséről és nagyvonalúságáról. Nem volna azonban olyan kedélyesen megsemmisítő, ha a jelenet szereplői nem volnának olyanok, amilyenek. Az adományozó kövér, fazonzsebkendős és gyér, de hosszú hajú, mint aki már annyi hajszálat hullajtott a művészhivatalnok pályán, a kitüntetett sovány, szűk öltönyben és megszeppent, talán nem is érdemel többet egy levélnél.

Kaján egyik titka a mély jellemismeret. Mint tudjuk, a karikatúra lételeme, demokratikus létének értelme a nyomtatás, a sokszorosítás, de az ilyen tisztelgő kiállításokra van szükség, hogy a részleteket felfedezzük. Azt például, hogy a mester szatíráját, túlzásait és abszurditásait milyen realista részletek fokozzák, élezik és feszítik. Par excellence képzőművészeti értékek. Hogy a Magányosok klubja külön-külön bokszjaiban, fallal elválasztva ül pasziánszozó, jóságtól megereszkedett orcazacskós nénike, gyufaszál-templomot építő nagybajszú öreg, továbbá lírán révedező leány és borostás-szakadt hajótörött, az rendjén való. Itt a különböző karakterek kontrasztja teremt dramaturgiát. De az, hogy az Összeköttetés mind magasabbra hágó figurái egy-egy karrierista jellemtípust képviselnek külön-külön, egész társadalom-lélektani sorozatot, az a karikatúrában egyáltalán nem kötelező.

De megtérül. A Hajótörött szintén magány témára készült rajzán az irónia lényege talán tolmácsolható: kilátástalanul gubbasztó férfi egy üres szigeten, amelyet embertömeg hömpölyög körül. Ami nem leírható, de ami az ötletet más minőségbe emeli, az a hömpölygő embertenger minősége, az egyedek, amelyek alkotják. A szemüveges hivatalnokok, a görnyedt-botos öregúr, a sörényes zeneművész a hangszertokjával, háta mögött a katonával, aki a kitüntetéseit az utcán is hordja. Tányérsapkás egyébként több is van, mind más szociológiai szegmensből. Pisze villamos-kaluznő, mert a rajz még akkor készülhetett, kövér vasutas, talán peronőr, több lapos sapkás, aki rendőrgyanús, mert hol gyanakvó, hol fölényesen elnéző, és váll-lapot hord.

A kalaposok és svájcisapkások elemzése messzire vezetne. Ennyiből is látszik azonban, hogy egy ilyen, az életművet pásztázó kiállítás történelmet is idéz óhatatlanul, azt a több, mint két emberöltőt, amelyben a Kaján-életmű létrejött. Feltűnik nemcsak a svájcisapkás szaki, az is, aki hajdan horgolt fejbúbfedőt viselt egy ezer évvel ezelőtti divatnak hódolva, a háziasszonyok, akik hajdan mind hátrakötött kendővel háziasszonykodtak, és az írók, akik még írógépen írták egymást megsemmisítő memoárjaikat.

Ne azon csodálkozzunk, hogy aktuálisak, ez természetes. Tudni inkább arról az örök munkáról érdemes, amely ezt a gazdagságot megteremtette. „Egy nap sem vonal nélkül” – idézi most megjelent könyve élén Kaján Hokuszait, és a könyv ezt a munkaerkölcsöt igazolja. Nem kevésbé szórakoztatóan és izgalmasan teszi, mint a kiállítás, a Grafománia című kötet kilencszázötventől gyűjti össze a vázlatokat. Mondhatni: az eddig nem publikált Kaján-rajzokat. Mert egyfelől felettébb gyönyörködtető egy oldalpáron látni tizenhat derűs és maró katonarajzot, másfelől felfedezhető, hogy ezek a dölyfös, szadista és megviselt katonatisztek, ezek a k. u. k.-, talán francia és talán brit uniformist viselő hadfiak mind előzményei és feltételei annak a találó könnyedségnek, amely a publikált műveken megjelenik.

Kaján a jelek szerint mindig és mindenhol rajzolt, jegyzetelt, gyakorolt. Persze, ez még mindig nem magyarázza meg azt a lefegyverzően pimasz, felnőttmód élveteg, tenyérbe mászó képű fiúgyermeket, aki a Pornográfia című művön azt a bizonyos rombusz alakú sárkányt röpteti.

Illusztráció Gádor Bélához