Többfajta életre vagyok kíváncsi
Valamit mindig csinálni kell?
Igen, körülbelül ennek a szemléletnek a jegyében telik az életem.
Ha végigtekintek a pályája fontosabb állomásain, tudva, hogy reklámszakember is, óhatatlanul felvetődik: mintha minden, a szövegírás, az együttesek is rövid időre, néhány évre szóló projektek, kampányok lennének csupán.
Lényegében igen, de ez nem jelenti, hogy előre elhatározott pályát szánok a különböző dolgoknak. Amit csinálok, mindig érzésből jön. A tervezés csak az építkezés szempontjából fontos, de a rock and roll a fejedben és a szívedben van igazán. Akkor fejezek be valamit, ha elfáradok benne, ha már nem tartom olyan érdekesnek. Egyébként néha, mikor találkozom a – talán mondhatom így – zenésztársaimmal, régóta létező zenekarok muzsikusaival, eszembe jut: lehet, hogy ők választottak jobban. Annak is megvannak a kétségtelen előnyei, ha az ember egyvalamit csinál, de azt tökélyre fejleszti. Én viszont mindig úgy éreztem, többfajta életre vagyok kíváncsi, nem pedig csak arra, amit a zenészlét kínál.
De néha azért eljátszik a gondolattal...
...hogy mi lett volna, ha a Rapülőket nem hagyjuk abba? Rossz választás lett volna. Az nem rock and roll volt, hanem egy könnyed, populáris játék. Egyébként mivel a másik két srác, Berkes Gábor és Szentmihályi Gábor az Első Emeletből jött, én pedig szövegeket írtam az együttesnek, közelről láthattuk, ahogy egy zenekar felfut, láthattuk a csúcson, és azt is éreztük, amikor elkezdett lecsúszni a klisék és az érdektelenség irányába. Nem akartuk megvárni, amíg a Rapülőkkel is bekövetkezik ugyanez. Azóta is megvan bennem a reflex: vidd föl, nézd meg, mit tud, és merd elengedni, ha már úgy érzed, hogy nem esik olyan jól, nehézkessé vált, közhelyszerű lett. Most, a Gringo Sztárral viszont újra eljött a vágy, hogy hosszabb ideig zenével foglalkozzam. Talán azért is, mert annyi műfajt kipróbáltam és annyi projektet felépítettem, hogy most már valamiféle állandósághoz is ragaszkodnék. Lehet, hogy ez a korral jár. Abban egyébként biztos vagyok, hogy ez az egész projektalapú szemlélet, hozzáállás nálam a rendszerváltás nagy élményével függ össze.
Mire gondol?
Huszonöt éves koromban lezárult egy történelmi korszak, és elkezdődött egy új. Azt láttam, hogy a semmiből egy nagyon érdekes, a korábbiaktól egészen eltérő valami nő ki. Egy olyan gazdasági, kulturális és médiavilág, amiben az elején bármit ki lehet próbálni, amihez kedve van az embernek. Akkor ágyazódtam be a reklámszakmába, aminél talán nincs is projektközpontúbb dolog a világon. De: ha leülök megírni egy dalt, az természetesen nem projekt. Ahogy egy festő sem projektet fest, hanem képet. Különben is: ha nincs kémia az alkotók, a zenészek között, akkor hiába vannak projektcélok, Excel-táblázatok és különféle mátrixok – semmit sem ér az egész.
Olvasta Viktor Pelevin Generation P című regényét?
Amelyik egy moszkvai reklámszövegíró életéről szól? Igen,Gárdos Péter barátom adta a kezembe, azt mondta, magamra ismerhetek majd…
Arról jutott eszembe, amit a rendszerváltás kapcsán mondott, vagyis hogy egy csomó szűz terület várt meghódításra. A regényben is szó van erről: ki kell találni, mire harapnak a változás után az oroszok. Milyen a magyar fogyasztó?
Húha… Azt gondolom a magyar fogyasztókról,hogy hihetetlenül képmutatóak. Még a magukat márkahűnek gondolókat is simán el lehet csábítani egy jobb ajánlattal. Történelmi, gazdasági és kulturális okokból a kreatív értékek helyett alapvetően a túlélés a cél. A kilencvenes évek elején, amikor elkezdtem reklámmal foglalkozni, azt gondoltam, hogy részben önkifejezésre is alkalmas, és nagyon szórakoztató játékról van szó, ami ráadásul rengeteg kreatív elemet hordoz magában, és talán még a művészet színvonalára is fel tud kapaszkodni. Ma már úgy látom, hogy a reklám semmi más, mint a kereskedelmi folyamat egyik része, és hogy valójában nagyon kevés lehetőséget tartalmaz azok közül, amelyek miatt ezt választottam annak idején – legalábbis Magyarországon. Mára szertefoszlott az illúzióm is, ami a kilencvenes években még tartotta magát: nyílik az ország, a nyugati demokráciák felé halad, és talán csatlakozhat oda, ahová ezer éve vágyik. Azóta azt érzem, hogy egyértelműen inkább a délkelet-európai elszegényedés felé halad minden. Ezért is szálltam ki a reklámszakma napi taposómalmából.
És milyen a magyar reklám?
Az elöregedő magyar társadalommal együttjáró következmény, hogy jóval idősebbnek és konzervatívabbnak tűnik a reklám, mint amennyire az ország. Azért lehet ez, mert a rendszerváltás környékén jól indulók nagy része lassan a nyugdíj felé közeledik, és még mindig náluk van a pénz. A fiataloknál nincs, és nem is lesz egy ideig. Vagyis ez a konzervatív ízlés határozza meg, mi jelenik meg egy átlagos magyar reklámfilmben, ez dönti el, hogyan ábrázolunk egy családot, hová és milyen ruhában járunk vásárolni, és így tovább.
Azért a fiatalabbak is jelen vannak...
Alapvetően azt látom, hogy két nagy része van a kommunikációt elszenvedők magyar tömegének. Az egyik kikéri magának a hivatalos kommunikációt, legyen az közéleti, vagy a kereskedelmi médiumokból jövő tartalom, ők a fesztiválok, a romkocsmák, az internetes közösségi oldalak, a mikroblogok népe. És van egy másik nagy világ, a tradicionálisabb, kicsit idősebb népesség, amely épp az ellentéte az előbb említetteknek –megjegyzem: tinédzserek is nézik a Barátok köztöt... Teljesen más eszközök szükségesek, ha el akarjuk őket érni, de azért lehetséges az átjárás. Egy személyes példa: az X-Faktorban Janicsák Veca mentoraként a Quimby által írt, majd a Csík Zenekar által feldolgozott Most múlik pontosant adtam az énekesnő kezébe. Ez a dal inkább az első, a kommerszet magának kikérő réteg számára volt fontos, a nagy kereskedelmi csatorna közönségének legnagyobb része talán nem is ismerte. Igazi „cross culture” pillanat volt: az indie világból betoltunk valamit a tömegmédia világába. Nagyot is szólt.
Tanulság?
Ma az van, hogy minden ér. Szabadon, okosan és értelmesen is át lehet járni a kulturális rétegek között.
Mondjuk, hogy ez egy kegyelmi pillanat volt. De a nagyon kevés kivételtől eltekintve mégiscsak a gagyi ömlik a kereskedelmi médiumokból.
Szerintem az X-Faktor vagy a XXI. század kifejezetten jó műsor, egy klassz slágerlista pedig nem lehet rossz a maga műfajában, és még folytathatnám a sort. Egyébként próbáltam a kereskedelmi tévéknek eladni néhány új műsort az ezredforduló elején. Csináltunk demókat, jelentős összegeket költöttünk rájuk a társaimmal, házaltunk velük. Mindkét nagy csatornának nagyon tetszettek a programok, értették őket – aztán szóba hoztak úgy öt-öt dolgot, amin változtatni kéne, hogy adásba kerülhessen, amit csináltunk. Ezeket én mint műsorkészítő, műsorvezető nem tudtam felvállalni. De megértettem, hogy a kereskedelmi médiumok ugyanolyan vállalkozások, mint ez a kávézó, ahol ülünk, egy cipőgyár vagy a gyorsétterem. Nem pedig kulturális tartalomszolgáltatók. Az a köztévé – kellene, hogy legyen. Azt mondták nekem: figyelj, Péter, ha a piros pöttyös labda lesz a divat, akkor azt áruljuk, ha a zöld trapéznadrág, akkor pedig azt. Egyébként egy régi dalom címe jut eszembe: lesz még rosszabb. Én már régesrég lemondtam arról, hogy a hagyományos értelmiségi nézőpontból próbáljak meg bizonyos típusú dolgokat értékelni. Mert azok alapján nem lehet a modern világot megérteni, csak panaszkodni rá.
De azért abban, hogy a rosszul szabott zöld trapéznadrág legyen a divat, elég nagy felelősségük van ezeknek a piacvezető médiumoknak.
Ez kétségtelen. Ahogy az is, hogy ha lenne egy jól működő oktatási rendszer, egy normális szociális rendszer, egy olyan családi bázis, amiben a magyar gyerekek normálisan nőhetnek föl, akkor a hatások, amelyeket a kereskedelmi média ma gyakorol, nem lennének ilyen erőteljesek. Észnél kellett volna lenni a rendszerváltás körül, az azt követő esztendőkben, a médiarobbanás éveiben, legalábbis azoknak, akik pozícióban voltak. És kialakítani egy olyan kulturális védrendszert, ami mindezen hatásokat kiegyensúlyozhatja. Ahogy történt ez más, erős, nagyobb polgári demokráciákban. Ha ez megtörtént volna, akkor a multiellenes, intoleráns, bezárkózó demagógiának sem lenne akkora terepe, és a magyar kultúrának is másféle reprezentációja lenne, akár a kereskedelmi televíziókban is.
És vajon a magyar könnyűzene alakítói, rádiósok, lemezkiadók – ők jobban észnél voltak? Nem túl sok a szemét?
Nem ezt látom a legnagyobb problémának. Hanem például, hogy nem is divat beszélgetni a zenéről. Nagyon ritkán folyik tiszta beszéd a teljesítményről. A magyar zene nagyon komoly túlélési képességről tett tanúbizonyságot. És ezt annak köszönheti, hogy kialakult itthon a fesztiválkultúra. A minőségi zenét játszó zenekarok jó része meg tud élni abból, hogy koncertezik. Ez óriási dolog. Ezt nem gondoltam volna a kilencvenes évek közepén, amikor elterjedt a diszkóhaknik őrületes rendszere. Ma sokkal élőbb és sokszínűbb magyar popkultúra, mint valaha volt.
Ha végigtekint az elmúlt majd harminc évének állomásain, dalszövegein, zenekarain, kampányain, nem keríti hatalmába néha a „de ciki volt!” érzése?
Dehogynem, akadnak ciki dolgok szép számmal, de ezek inkább a pályám elejére voltak jellemzők. A bulvárlapok próbálnak rólam egy afféle „golden boy” képet kialakítani, vagyis azt sugallni, hogy nekem eddig minden sikerült, én viszont nem így nézek vissza az életemre. Vannak olyan dalaim, amelyek sikeresek voltak ugyan, de ma már tudom, hogy nem jók. És vannak olyan kampányaim is, amelyek nem hozták a megrendelő vagy az általam elvárt eredményeket. De közben a hangsúly mégsem a félresikerült dolgokon van. Ha így lenne, nem lett volna a későbbi sikerekből se semmi. Magammal szemben elég őszinte szoktam lenni. Sosem a negatív kritika érint érzékenyen, hanem az, ha ráadásul még igaza is van a kritikusnak…
Miért hagyta abba a politikai kampányokat?
Tele lett vele mindenem. Pedig nagyon érdekelt, amikor elvállaltam. Úgy hittem, az egykori liberális alternatíva testesíti meg leginkább az ízlésvilágomat. Aztán jól kiderült, hogy ez nem így van. A reklámiparban hozzászoktam, hogy az ígéretek nagy része azért mégiscsak teljesül. Ha nem így lenne, az ember nem venné meg újra és újra a terméket. Persze, kiemelem, fölnagyítom a jó tulajdonságokat, de ha egyébként egy kalap szamócát nem ér az egész, a fogyasztómiért is választaná újra? A politikában nem így van. Nehéz szembesülni azzal, hogy ígéreteket fogalmazol meg egy kampányban, aztán azok nem teljesülnek. Leginkább morális és emberi okokból vált ez vállalhatatlanná. Egyszer csak egy olyan indulatos, ellenséges, mérhetetlenül alpári és színvonaltalan világba csöppentem bele, amire nekem egyszerűen nem volt és ma sincs szükségem.
De azért csak figyeli, hogy mi történik.
Persze. Bár politikai marketinggel vagy politikával nem foglalkozom, mégis minden tevékenységem önmagában is politizál, hiszen az ízlésem nem fog megváltozni attól, hogy kormányváltás történt az országban. Ha az ember őszintén akar élni, akkor a kulturális ízlésétől és identitásától nem tud megválni mások kedvéért. Egyszer hallottam egy bon mot-t: „Uraim, íme az elveim. Ha nem tetszenek, vannak mások is!” Én nem így működöm. És akár a Nemzeti Vágtát csinálom, akár a Médiauniót, akár a Gringo Sztárt, teljesen mindegy: mindenből érzékelhető, mit gondolok a világról.
Nemrég olvastam, hogy egy Scenic nevű amerikai kisváros caklipakli eladó. Laknak benne vagy öten, van posta, bolt, minden, nyolcszázezer dollár az egész. A játék kedvéért: ha el kéne adni Magyarországot, hogyan kezdené felépíteni a kampányt?
Először is kizavarnám az egész politikai elitet a piacra, hogy éljenek meg ott, ha tudnak. Hagynám, hogy felemelkedjen egy új politikai osztály, amely képes rávenni az országot, hogy nézzen szembe a valósággal. Legyen őszinte magához. Ne forduljon el a hagyományaitól, de ne is értékelje túl őket. Próbáljon felzárkózni a versenyelvű társadalmakhoz, de maradjon szolidáris. Próbálja meg a magyarságát nem pajzsként, hanem adottságként hordozni. Próbálja meg felfogni, hogy amiről évszázadok óta azt gondolja, hogy különleges, az valóban különleges, de nem jobb és nem is rosszabb a többiekénél. Próbáljon meg elbúcsúzni a kiskapuktól, meg attól, hogy az állam majd eltartja. Próbáljon megszabadulni attól, hogy az aktuális politikai vezetőket kisistenként bámulja, bármelyik oldalról legyen is szó. És ne várjon már csodákra! Ez körülbelül harmincéves projekt. Ha ez megvan, utána beszélgethetünk a marketingről. Addig nem érdemes.
