Jelentés a kritikán alulról
Hát lássuk!
Az ellen nem lehet kifogásunk, hogy a darabnak kevés köze van a történelemhez. Költői fogásnak elmenne, hogy a legenda szerint Polában remeteként rejtőzködő, rég elűzött Salamon király sohasem volt gyermekkorára emlékezve, a maga tetteiként idézi fel anyja, Anasztázia, a kijevi hercegnőből lett királyné bölcs békepolitikáját, és egy jó mesében azt is elfogadnánk, hogy a címszereplő ifjú rendkívüli képességekkel bír, nemcsak a múltról és jövőről tud mindent és a lelkekbe lát bele, de távoli csapatmozgásokat is észlel. Csak hát ami ebből ezúttal kijön, az irodalomnak, költészetnek halvány, színháznak ásatag.
A mű dramaturgiája izzadtságosan erőltetett. Némi izgalmat olyasmikkel ér el a szerző a színpadon, mint hogy a gyermek Salamon feleségét kéjsóvár ribanccá és cinikus rezonőrré stilizálja, ellenfelét, a trónkövetelő Gézát, a későbbi királyt öngyilkosságra hajlamos elmebetegnek állítja be, a békén munkálkodó pécsi püspököt pedig kis időre pedofília gyanújába keveri. Eközben a valóban izgalmas politikai intrikák a csodagyerek béketörekvései közepette egyszerűen elkenődnek, a püspök árulása simán elfelejtődik. És arra sincs semmi magyarázat, hogy mi szükség van a hangszóróból emlékező öreg királyra. Az meg egészen elképesztő, amikor egyszer csak a három királyné érzelgős emlékidézés ürügyével történelmi ismeretterjesztést tart. A majd ezeréves történet egyébként sápadt, mai köznyelven szólal meg, nem archaizál, de az anakronizmus lehetőségével sem játszik. Humora lapos, lényegében kimerül a gyermek koravén bölcselkedéseiben.
A legfájdalmasabb azonban a színrevitel minősége. Az író maga rendezte az előadást, nem csoda, ha sugárzik belőle a szöveggel való elégedettség. Semmit sem akar hozzátenni, pláne nem elvenni belőle vagy átértelmezni. Mira János kissé sablonosan elvont kulisszája előtt Pap Janó évszázados áltörténelmiségű ruháiban romantizáló pátoszt hamis lélekábrázolással keverve ágálnak a Szentendrére citált szegedi színészek. Mást nyilván nem is tehetnek, felesleges volna hát egyenként, név szerint pellengérre állítani őket. Kivétel a főszereplő. Bindics Botond kétségkívül talpraesetten, már-már természetesen mondja el a címszereplő rengeteg szövegét, magabiztosan mozog, látható élvezettel uralkodik a színpadon és a nézőtéren egyaránt. Meglehet, az ő szerepeltetése volt az egész történelmi tévelygés igazi oka.
Mert amúgy nehéz bármiféle lényegi mondandót, közlendőt kiolvasni a műből. A mai kurzusideológia persze benne van. Sugárzik a konzervativizmus, őrződik itt minden, nemzeti, keresztény, sőt pogány hagyomány is. Itt-ott akadnak aktualizáló politikai programjelzésnek tetsző mondatok is. De csak mintegy mellesleg. Szemérmesen? Talán kissé szégyenkezve? Vagy csak ügyetlenül? Vagy az ideológiai-politikai hovatartozást kötelezően jelző sormintaként? Ki tudja. Egy biztos: ez a szellemiség sem tartja össze a gyermeteg, mégis ősporos produkciót.
