A másik megközelítés: a beszélt nyelvek 94 százalékát (6200 nyelv tartozhat ide) a világ népességének mindössze hat százaléka bírja. A legtöbben a kínait és annak változatait értik: ezt a nyelvet 31 országban összesen 1,213 milliárd ember használja. A második legnépszerűbb nyelv a spanyol, amelyet 44 ország 329 millió polgára alkalmaz. Az angol csupán a dobogó alsó fokára került fel a maga 328 millió alkalmazójával 112 országban. A következő nagyágyú az arab: 57 ország 221 millió lakosa érteti meg magát ezen a nyelven. A magyart 14 országban beszélik összesen 12-14 millióan, ami a nyelvi világranglistán a hetvenharmadik helyet éri. Ez a lista folyamatosan rövidül: 1950 óta a nyelvek négy százaléka tűnt el.

Mi lesz egy nyelv sorsa? Például kihal, ami kétféleképpen fordulhat elő. Utódot hagy hátra, mint az ógörög a modern görögöt vagy a latin a spanyolt, a franciát és persze az olaszt. A másik az utód nélküli felszívódás – erre példa a gót, a gall, a vandálés számos másik nyelv esete. Bakró-Nagy Marianne szerint a világon jelenleg hat-hétezer nyelvet beszélnek – ezek a hangzó nyelvek –, és ugyanennyi nyelven mutogatnak a siketnémák. Jelenleg az utód nélküli kihalások korát éljük: állítólag minden második héten lemondhatunk egy újabb nyelvről. Kell-e emiatt siránkozni?

A nyelvész szerint a nyelvek változásának természetes módja a megszűnés. Nem célszerű, ha egy nyelvész ehhez a tényhez érzelmi úton közelít. Az egyetlen helyes stratégia, ha a szakemberek leírják, dokumentálják a veszélyeztetett nyelveket.Minden egyes kihalt közlési forma ugyanis pótolhatatlan veszteség. Védeni kell a nyelvet, mert a nyelv az egyetlen eszköz, amellyel a lehető legdifferenciáltabban jeleníthető meg egy közösség hagyománya, története, kultúrája. Ezenfelül bármilyen legyen is a nyelv, veszélyeztetett vagy stabil, végső soron mindig a beszélő számít.

Téved, aki azt hiszi, hogy nyelvek vagy kultúrák veszélyeztetettsége a nyelvet beszélők számával függ öszsze. Az UNESCO szerint az a nyelv veszélyeztetett, amelyet beszélői egyre csökkenő számú kommunikációs színtéren használnak, s nem adják át a következő generációknak. Gond, ha a nyelv az intim szférába – család, vallás, barátok – szorul vissza, ha a hivatalos környezetben – orvos, hivatal –nem használhatják. Amagyarral a határainkon belül nincs gond, de egyre jobban visszaszorul a határokon túl.

Bakró-Nagy Marianne konkrét kutatási példája sok ezer kilométerről, Szibériából érkezett. A 2002-es oroszországi népszámlálási adatok szerint alig negyvenezren vallották magukat hantinak és manysinak.

Harmaduk beszélte a két nyelv valamelyikét, de arról nincs felmérés, hogy milyen szintű ez a tudás. Túlnyomóan orosz-hanti/manysi kétnyelvűek, ám ez a kétnyelvűség nem kiegyensúlyozott, azaz általában az orosz a domináns nyelv. A kétnyelvűségnek nem kedveznek azok a tendenciák, amelyek Oroszországot ismét egy centralizált, a kisebbségeknek aligha kedvező nemzetállami modell felé terelik. Hivatalos álláspont szerint a hantik és a manysik mindenütt használhatják a nyelvüket, a gyakorlatban alig valahol. Hetente alig egy-két órát kapnak a rádiókban és a tévékben, a lapok tenyérnyi felületen adnak teret e két nyelven közölt cikkeknek. Az oktatás nyelve az orosz, a két obi-ugor nyelvet úgy tanítják, mint a matematikát vagy a kémiát.

Mi lesz, mi lehet e két nyelv sorsa? Megmaradnak vagy eltűnnek? Bakró-Nagy Marianne nem mond se igent, se nemet. Nem is kell mondania: véleménye kiderül a tendenciák ismertetéséből.