Aki mindjárt az elején igyekezett meggyőzni: a magyar helyesírás mindent egybevetve legfeljebb csak közepesen nehéz – nehezebb ugyan, mint például a török, ámde jóval könnyebb, mint a francia vagy az angol nyelvé, amelyben a leírt hangzók egy jó részét ki sem ejtik. Ez azért van így, mert a mi szabályozásunk viszonylag új.

Bár már a XVI. században napvilágot látott egy önálló helyesírási munka (Dévai Bíró Mátyásnak köszönjük), édes anyanyelvünk helyesírása durván nyolcszáz évig spontán fejlődött, nem kis részt olyan literátorok hatására, mint Apáczai vagy Pázmány. A hivatalos őrszolgálat 1832-ben kezdődött, ekkor jött ki az első szabályzat, amelyet mások mellett Vörösmarty Mihály is jegyez – jól hangzik. Ez a dokumentum szögezte le azt a négy alapszabályt, amely máig érvényes: a magyar helyesírás betűíró, ahol lehet, a kiejtésből indul ki, szóelemző – azaz a szótő és a toldalék elkülönül benne –, mindemellett pedig hagyománycentrikus, azaz bizonyos szavak írását nem lehet megváltoztatni, amíg a világ világ és még egy nap. Például Batthyány nevének írását se, bármennyire kínos is tud ez lenni sokszor.

Balázs Géza szerint a szabálypontok 1903 és 1922 között változtak a leglátványosabban, az akkori regula törölte el a Pannon föld színéről a sima c helyett használt cz-t, és ugyanekkor egyszerűsítették a kettős mássalhangzók ragozását is; a varanggyal-ból varanggyal lett, micsoda meg könnyebbülés.

Legendás dátum 1954 is, a tizedik szabályzat megjelenésének éve. A nyelvi bizottság ekkorra foglalt állást arról, hogy az ly-nak ugyan az égvilágon semmi értelme sincs, de ragaszkodni kell a szép magyar tradíciókhoz (lásd feljebb), tehát marad, punktum. A ly-ként ismert nyelvi kincs mellett az akkori grémiumban igen aktívan működő Kodály Zoltán állt ki melle legteljesebb szélességével, bár a magunk részéről azt sem zárnánk ki, hogy egyszerűen nem akart Kodáj lenni. (Három évtizeddel később mindenesetre kiderült, hogy bölcs döntés született: egy felmérés szerint a megkérdezetteknek mindössze 10 százaléka dobta volna ki az ábécéből a ly-t – igaz, a vizsgálatot nem kisiskolások körében végezték.) A zárt, azaz két ponttal ékesített „e” betű bevezetését azonban nem tudta átverni ugyane bizottságon a komponista. Több nyelvész azzal ellenérvelt, hogy ugyanabban a szóban, ugyanazon helyen lévő „e” az ország egy részén kétségkívül zárt, több másikon viszont abszolút nem az, és megint punktum. Balázs Géza szerint ez esetben is rendkívül bölcs döntés született.

A legutóbbi, azaz 11. helyesírási szabályzat 1984-ben jött ki, ebben viszonylag kevés a módosítás, ám annál emlékezetesebb. Azóta nem teszünk kötőjelet a hidak elnevezésébe, hacsak nincs abban valami, ami birtokos viszonyra utal. A Tisza-hídban tehát megmaradt, tudniillik itt a Tisza hídjáról van szó, a Margit hídban és az Erzsébet hídban azonban nem, mert emez nem Margité, amaz pedig Erzsébeté nem. A módosítás mellett szólt az is, hogy ugyanezt a kötőjeltelenítést az utcanevek esetében korábban már elvégezték, vagyis megvolt a megfelelő precedens is. ’84 másik hagyatéka a dzs és a dz betűkkel megvert szavak elválasztásának új módja, (a lándzsát például korábban az d-nél vágták ketté, ettől kezdve viszont az n-nél); ez azzal a hivatkozással vált szabállyá, hogy a dzs és a dz egyetlen hangzó, ne tessünk hát szétcincálni.

A legneuralgikusabb terület az írott magyarban az egybeírás-különírás: nem kevesebb, mint ötven szabálypont tárgyalja a problémát a 299-ből. Voltak törekvések a racionalizálásra, az egyik irányzat azt erőltette, hogy ha a szóösszetétel első tagja hangsúlyosabb, akkor vonják össze, ha viszont a másik, akkor e derék tagok éljenek tovább boldogan külön-külön. Az elképzelést viszonylag hamar kivették a menüsorból, ugyanis mindenki meg lett győzve: ember legyen a talpán, aki megmondja, hogy teszem azt az asztallábból az asztal a hangsúlyosabb, avagy a láb. E sorok írója megpróbálta meggyőzni a nyelvészt, hasson oda, hogy legalább a zsíros kenyeret és a vajas kenyeret lehessen egybeírni, lehetőleg esztendőre, de Balázs Géza hajthatatlan maradt: minőségjelző összetételről beszélünk, alapvető grammatikai alapelv, hogy az ilyesmin nem változtatunk – közölte kérlelhetetlenül.

Helyesírásunk egészében véve persze egyáltalán nem rugalmatlan. Ez jól látszik a jövevényszavakhoz fűződő viszonyában is. Ha például azt írjuk, cappuccino, az jó, de ha azt, hogy kapucsínó, az is. A szabályzat azt mondja, hogy ha egy idegen szó már eléggé gyökeret vert minálunk, akárha csak egy-egy közösségben is, akkor semmi sem tilthatja, hogy fonetikusan írjuk. A kérdés csak az, hogy mit jelent az eléggé.

Várhatóan hamarosan megjelenik a 12. helyesírási szabályzat, ez pont egy olyan hír, amelynek hallatán keserves sóhaj hagyja el a magyar ajkakat. Balázs Géza azonban megnyugtatott: nem lesz benne sok változás, sőt egészen kevés lesz, mint ahogy valójában az elmúlt ötven évben sem volt sok, még ha sokan úgy érezzük is. Még semmi sem végleges, a bizottságban továbbra is javában zajlik a vita az egybe- és különírás néhány alszabályáról, a „nem” előtagú és az -ó, -ő képzős előtagú szerkezetek helyesírásáról. Emellett a tanácsadóhoz kapcsolt szótárrészen is dolgoznak. Ez bővülni, frissülni fog, például a határon túli magyarok nyelvhasználatában megjelenő köznevekkel, határon túli tulajdonnevekkel.

A magyar helyesírás négy jellemzője, hogy betűíró, a kiejtésből indul ki, szóelemző és hagyománycentrikus