És most nem az ájult sznobéria beszél belőlem, hogy jaj, mit keres egy Shakespeare-t értő és játszó alkotó a könnyed szórakoztatás fősodrában. Branagh ugyanis máskor is szerepelt már könnyed ócskaságokban (Wild Wild West), ám rendezni inkább fajsúlyos darabokat szokott. Legutóbb például Harold Pinterrel dolgozott együtt a Mesterdetektívben.

A Marvel képregényeinek megfilmesítésével nem is csak az a baj, hogy folyton figyelni kell az ortodox rajongók igényeire, hanem az, hogy ezek a szuperhősök a mozivásznon eléggé sematikusan, hogy ne mondjam, gügyén festenek. (Hacsak nem olyan rendező nyúl a nyersanyaghoz, mint Christopher Nolan.) És ez akkor is igaz, ha most épp a germán mitológiából vesznek kölcsön készen kapott alakokat. Ha pedig európai a nyersanyag, akkor európai is legyen a direktor – járhatott a Paramount döntéshozóinak a fejében. És láthatóan minden támogatást megadtak neki.

Dolgoztak rendesen a számítógépek, jó nevű színészek érkeztek, és nem sajnálták a pénzt látványra, monumentalitásra. Csakhogy hiába a byte-ok, az istenek lakóhelye, Azgard mégis úgy fest, mintha egy elrontott rajzfilm lenne. Hiába az égig érő szobrok, a csillogó-villogó épületek, a fensőbbséget hirdető trükkök, a műviséget, a kiizzadt mesterkéltséget semmi nem képes feledtetni (Gotham City, Batman lakóhelye is azután kezdett igazán érdekessé válni, miután közeledett a „valóság” felé). Ahelyett hogy elakadna a lélegzetünk, lassan szánni kezdjük azokat, akiket ide száműzött isteni sorsuk. És ami még rosszabb: a mesterkéltség Midgardon, azaz a Földön sem múlik el. Natalie Portman és Stellan Skarsgard annyira erőtlenek és nevetségesek a földi tudósok szerepében, hogy a Thort alakító izmos ember (a jobbára még ismeretlen Chris Hemsworth) a maga varázskalapácsával mindennapos jelenségnek tűnik. És még megnyerő is.

Tipikusan rossz fi lm a Thor. Az a fajta, amelyben minden visszafelé sül el. Az izgalom nem izgalom, a tanulság Disney-hez méltó giccs, és még a rutinos Anthony Hopkins sem képes megemelni a filmet Odin bőrében. S akkor marad a cikk elején feltett, egyre kínzóbb kérdés: mi vitte rá Branaghot a film elkészítésére? Annak demonstrálása, hogy egy igazi királynak áldozatokat is kell hoznia? Hogy nincsen háború béke nélkül? Vajon milyen szellemi hozadéka volt egy évszázados hőst leküldeni a XXI. századba? Csak annyi, hogy a Titánok harca mérsékelt sikert aratott, tehát most némiképp menő a mitológia? Azt pedig felejtsük el, hogy a mítosz annak idején világmagyarázatként szolgált, eredettörténetként, amely a legfontosabb kérdésekre adott érthető magyarázatokat. Isteni mondanivalót, emberi nyelven.

A mese néha fontos igazságokathordoz,mondja felemelt ujjal Branagh, és nehéz eldönteni, hogy sírjunk-e vagy nevessünk ezen. Azt viszont nyugodtan rögzíthetjük, hogy a Thorral (hiába próbál egy mondat erejéig rákapcsolódni a folytatással szintén elrontott Vasemberre) egy teljesen felesleges képregényfilm született. Amilyen látványos ugyanis, olyan üres. Istenekkel és emberekkel együttvéve.

Chris Hemsworth mint Thor