Vörös ember sosem jó
Vágyja, vágyja a kidolgozandó jellemeket, a saját történetet, a nagybetűs filmet, és addig vágyja, míg meg is kapja. Az esetek jelentős hányadában ilyenkor jön a kopp. A sikeres reklámfilmkészítőről kiderül, hogy sejtelme sincs, mit bír el a nagy vászon, rosszul választ színészeket, és egyébként sem bír velük, a fele elszabadul a társaságnak, és megállíthatatlan ripacskodásba kezd, a másik fele lefagy, és maga alatt teljesít. Hiába film ez is és az is, körülbelül annyi köze van egymáshoz, mint a rajzolásnak a nyelvtanuláshoz. Mindkettőhöz kell toll, de ez még nem jelenti, hogy aki az egyikben ügyes, az a másikban is megállja a helyét.
Romain Gavras azonban a kivétel. Sikeres a rövidműfajban, és most, hogy elkészült az első nagyjátékfilmje, kiderült, hogy ehhez is ért. Senki meg nem mondaná róla, hogy eddig a reklámfilmekben kellett gondolkodnia, pedig az Eljő a mi napunk történetének eredetije is videoklip, amelyben a katonaság üldözi a vörös hajú embereket. A nagyjátékfilmben már nem üldözi a katonaság őket, de vörös hajúnak lenni nagyon kellemetlen. Az embert gúnyolják otthon, kiröhögik az edzésen, idegenkednek tőle az utcán, nincsenek barátok, nincsenek lányok, semmi nincs, ami édessé tenné az életet. El kell viselni, gondoljuk mi, nem vörös hajúak, a látható különbség már csak ilyen, barna bőrűnek lenni sem nagy szám errefelé, a dadogás, az átlagosnál alacsonyabb termet, a jelentősen nagyobb testsúly mind-mind komfortcsökkentő tényező a világban, be kell csuknunk az ajtót magunkra, ha zavar, hogy megszólnak érte, vagy el kell viselni.
Voltaképpen ennyi a film, ennyiből indul: Rémy, az ifjú vörös próbálja meghúzni magát és elviselni a pofonokat, Patrick, az idősebb provokál, hangsúlyoz, támad, él vele. Ketten egymásra találnak, és formálni kezdik a másikat, Rémy lázadóvá válik, Patrick meg ímmel-ámmal, de elindul vele a piros fejűek édenkertjébe, Írországba, ahol az ember nem tűnik föl a különlegességével, nem csúfolják génhibásnak, hiszen pont olyan, mint a többi ember. A roadmovie szabályai szerint persze jönnie kell a kalandoknak és a tragédiának, jön is, a végén két kopaszra nyírt, elegáns, ingsálas kapaszkodik a másikba egy hőlégballon kosarában, és az egyik hasából csöpög a vér.
Nem nagy film az Eljő a napunk, de van mit nézni benne. Elsősorban a színészeket, a szelíd Olivier Barthelemyt és a velociraptor-fejű Vincent Casselt, a csendes karaktereket, a jól megválasztott fazonokat. A kis, nagyon halvány elrajzolásokat, amelyektől annyira valóságosnak tűnik minden, miért ne volnának épp a vörös hajúak üldözendők, amikor annyi embernek van szoronganivalója. Egyáltalán: el van ez a történet rajzolva, vagy a valóságot látjuk? Gyorsan beírtam a keresőbe a film címét. Elsőre ez jön ki, de rögtön utána egy kedélyes nemzetiszocialista induló, amely vasöklöt ígér az összes zsivány arcába. Az Írországba menő komp pedig már elment.
