Nyugdíjas terminátor
Pedig a korábban művészfilmeken, romantikus kitérőkön és történelmi tablókon edződött Liam Neesonnal épp ez történt, és történik most is. Neesont hajlamosak voltunk elkönyvelni sokoldalú, körültekintően válogató színésznek, aki egyaránt képes belebújni az amerikai szexológus Alfred Kinsey, a skót harcos Rob Roy, az ír katona-politikus Michael Collins vagy a nácibarátnak tűnő, de zsidókat mentő Oskar Schindler bőrébe. És ő volt, aki elnyerte Claudia Schiffer szimpátiáját az Igazából szerelem című filmben.
Jó esetben békés nyugdíjkor várt volna rá, egyre rövidülő szerepekkel. A tisztes kivezetés az álomgyári piacról. De az Elrabolva című moziban olyan hitelesen és keményen lépett fel a nyugdíjazott titkosszolgálati ügynök szerepében, hogy az öregember, nem vénember egészen más megvilágításba került. A siker logikus folytatása volt a Szupercsapat és most az Ismeretlen férfi című thriller, amelyben a látszólag ártatlan áldozatot adja.
Jaume Collet-Serra alkotásában igazából nincs semmi eredeti, megbízható tucatmunka, akár egy svéd kanál vagy német dívány. Ott izgalmas, ahol kell, ott rejtélyes, ahol kell. Pergő, fordulatos és külön öröm Bruno Ganz jutalomjátéka egy volt Stasi-ügynök szerepében. Ennek ellenére az Ismeretlen férfi Neeson filmje: rekedtes hangja, az a finom egyveleg, ahogy keveredik benne az elveszettség a könyörtelenséggel, a kétségbeesés a hűvös precizitással, az megint több mint nyerő. Újra egy film, amelyet leginkább miatta érdemes megnézni. Diane Kruger már nem járt olyan jól: németként egy bosnyák menekültet kell alakítani Berlinben, rossz angol kiejtéssel. Ez mást, sokkal összetettebb képességekkel megáldott színészt is összezavarna, így nem csoda, ha végül csak a főhős segítője marad. Egy szükséges, de felejthető karakter.
Nem szeretnék indokolatlan szavakat használni, de az a magyar filmgyártás szégyene, hogy a Ki/Be Tawaret a mozikba kerülhet. A legrosszabb címért is versengő alkotás jobbára egy filmnek látszó tárgy, olyan mondvacsinált, félelmetesen buta alaptörténettel, hogy nem is merem leírni. Szinte semmi nem működik benne: közhelyes és nehézkes párbeszédek, komikusan gügye karakterek, és olyan filmnyelv, amely már húsz éve is megengedhetetlen volt a tévéfilmek legszerényebb mezőnyében is. Ül az ember a moziban, próbál egyre mélyebbre süppedni, és azon töpreng, hogy vajon hol lehetett Molnár György rendező az elmúlt években? Látott bár egy kockát a kortárs magyar filmekből? De ha nem is érdekli a művészet, legalább próbálna boszszankodás nélkül szórakoztatni. Meglovagolni a retrohangulatot és bájjá varázsolni a rengeteg sutaságot.
Egyedül Kerekes Vica tűnik ki élénkségével, vitalitásával, tagadhatatlan tehetségével. Ám ez mind nem elég, ha nem tud ehhez megfelelő filmet választani. Mert nem árulunk el nagy titkot, hogy sem ezzel, sem a Szuperbojz jellegű önparódiákkal nem jut majd messzire.
