– Eleinte sokan különcnek tartottak, aztán a kis paravánműhelyek szép lassan beborították a termet.

Lábass életében a festészetnél ma már meghatározóbb az írás és a fotózás, melyek gyakran egészítik ki egymást. Ezek mellett műfordítással is foglalkozik, a Füst Milán antikváriumban minden harmadik szerdán megrendezett Üvegsziget-esteken angol irodalmi olvasónaplójából olvas fel. Mégis, ha valakitől, akkor tőle igazán távol áll a szobaentellektüelek világa. Saját bevallása szerint minden reggel világgá megy és magával viszi fényképezőgépét is, képekkel dokumentálja budapesti vándorlásait. Részt akar venni a város életében, megismerni szokásokat, életformákat. Mindenképpen szükséges, hogy útba essen egy piac, ahol lehet a kofákkal alkudozni, végigsimítani a friss zöldségeken. Piacolás után pedig be kell térni a helyi kocsmába, ahol a pultnál férfiak söröznek, az asszonyok asztaloknál ülnek egy kishubival, a reggelek párája összekeveredik a zacskókba rejtett kenyerek, paradicsomok illatával. Csavargásai során fotózta le a Diószeghy Sámuel utcában sétáló, filmarcú öregembert, akiről ott derült ki, hogy Seress Rezső unokája, Kovács Aladár kommunista pék kardvirágok borította ajtaját, a Koltói Anna utcai műhelyének ablakában ülő Nagy Lajos cipészmestert, kezében pöttyös topánkával, fején enyhén félrecsúszott svájcisapkával. 1987-ben jelent meg első kötete, az Ünnep, a pesti utazások képeihez fűzött rövid történekkel. Ennek kapcsán az egyik irodalmi lap azt írta róla, hogy „Mándy Iván köpönyegéből bújt ki”. Amikor a fiatal Lábass elvitte a cikket Mándyékhoz a Teleki térre, az öreg kiszólt a konyhába: „Juditkám, volt nekem valaha egy rendes köpönyegem?”

Érdekes emberek és helyzetek között érzi jól magát: „Legyen négy hentes barátom, köztük két kínai, és mindez történjen Konstantinápolyban”, hangzik a lábassi ars poetica. A rövid novellákból álló Szárnyasajtókban és a hosszabb prózákat tartalmazó Vándorparadicsomban hasonló figurákat, három évtizednyi pesti kóborlás során megismert alakokat fest le: a Ragyásban, Pest legkocsmább kocsmájában szénbányászok dominóznak, majd a pincébe bújnak a dühös feleségek elől. A meleg, büdös metrószélben mandulaszemű lány néz keresztül a szürke üvegen, kérem, vigyázzanak, az ajtók záródnak. Ellike, a turkálótulajdonos első férjéről mesél, aki tengerésztiszt volt, és papagájsört csempészett az itthoni haveroknak.

Ezek a varázslatos helyszínek és találkozások ihlették a házszínház előadásait, melyeket húsz éven át rendeztek a város legkülönbözőbb pontjain, tereken, háztetőkön, pincékben. Lábass egy éjjel Holdutazást szervezett egy Királyi Pál utcai ház tetőteraszára, kifeszített zsinórokra lepedőket akasztott, ezek voltak a hajók, melyek szépen, csendesen úsztak a fekete égbolt felé. A Hold szerepére egy barátját, a Vörösmarty utcai aranyművest kérte fel, aki gyönyörű ezüstjelmezt készített magának, de szegény rettenetesen lámpalázas volt, és izgalmában berúgott az előadás előtt. A darab csúcspontján úgy kellett kituszkolni a nézők elé, míg végül a részeg, dülöngélő Hold ott csillogott az éjszakában, ég és bérház között félúton. Lábass most a színház újraélesztésén dolgozik: a tervek között szerepel egy mesemondóest, pesti ezeregyéjszaka, mely során ő magyarul mesél, egyiptomi barátja az eredeti Ezeregyéjszakából olvas fel arabul, a történeteket pedig együtt költik tovább.

Művészetében központi helyet foglal el szűkebb pátriája, a nyolcadik kerület. Bár fiatalkorát Budán, a Vár környékén töltötte, tizenhárom éve Józsefváros közepén, a Népszínház utca és a Köztársaság tér sarkán álló Napházban él. Lábass nagyon szereti ezt a házat, mely tele van legendákkal, ötemeletnyi történelemmel. Itt működött a második világháborúig a híres pesti kávéház, az Eldorádó, majd a Nap mozi. A negyvenes évek elején a Teleki tér és a Népszínház utca néhány épületében gettókat alakítottak ki, a Napházban is jó pár zsidó család lakott. Amikor a németek megjelentek, a házbéli kamaszok lopott fegyverekből rájuk lőttek, kövekkel dobálták a katonákat. A gettólázadás után a környéket sokáig a Kleine Warschau, Kis Varsó néven emlegették. Ha már történelem: a háború után Lábass jelenlegi lakásába egy elszegényedett, rosszkedvű orosz gróf költözött. Miután az összes pénze elfogyott, szabóként kezdett dolgozni egy kis pinceműhelyben. Az utcában úgy beszélik, hogy ötvenhat november negyedikén hajnalban odaült a nappali hatalmas ablaka elé, és méregzöld foteljéből, kezében egy pohár borral nézte végig a szovjet csapatok bevonulását, a forradalom leverését.

A lakás falán most szeneszsák lóg, rajta a buffalói szénbányász-egyesület emblémájával, egy néhány évvel ezelőtti lomtalanítás zsákmánya. A városban igazi kincsekre lehet bukkanni, ha az ember nyitott szemmel jár és ismeri a lelőhelyeket, Lábass például így tanult meg elegánsan öltözködni. Meghalt egy öreg szabómester, a holmiját kiszórták az utcára. Talált az egyik kupacban egy zakót, épp jó volt rá. Mikor hazavitte, kiderült, hogy egy eredeti Harris Tweed. Azóta egész gyűjteménye van a hasonló módon szerzett, egyébként méregdrága zakókból.

„Az Endre olyan sokoldalú, hogy egyszerűbb agyműtéteket is végez” –mondta egyszer egy barátja, és igazat kell neki adnunk: amellett, hogy festő, író, fényképész és színész, Lábass Endre a világ első radírgumi-kitapintó mestere is, erről így ír: „Villanygyújtás előtt a nagyszobában ültünk apámmal. Az utca közepén imbolygó lámpa kevés fényt vetített a plafonra az ablak szanszeveriáin át, a padló sötét végtelen maradt. Az elefántos radírommal játszottam. Eldobtam, s a tompa puffanásokból próbáltam megérezni, pontosan hol fekszik. Mindig egyetlen érintéssel megtaláltam. Apám nem hitte. Játszottunk. Eldobta a radírt, én meg négykézláb csúsztam utána gyorsan, és büszkén megérintettem egyetlen, holtbiztos mozdulattal.” Botanikával is foglalkozik, íróasztalán hatalmas üvegekben növények úsznak, hosszabb leveleik kilátnak a Köztársaság térre az ablakon keresztül. A város különböző pontjairól hazavitt földet cserepekbe teszi, és rendszeresen gondozza, locsolgatja. Érdekli, hogy milyen növény hajt ki egymaréknyi Városligetből, Deák térből, Andrássy útból. Így nőnek az angol regények és régi fényképek között a lomvirágok, paradicsomfák, kibújva a város repedéseiből, illatukkal és történeteikkel beterítve a Napházat.

LÁBASS ENDRE 1957. április 28., Budapest

Író, festő, fotós és színész. Írásainak varázsát a gyakran szó szerint idézett történetek adják, képein hű krónikásként örökíti meg világunkat.

Munkáiért korábban Budapest-, az idén József Attila-díjat kapott.