Fekete-fehérben álmodó
Kiállításra készül Keleti Éva. Születésnapi ajándék is lesz ez a Budapest Galériában. Óriási a választék, hiszen az ötvenes évek elejétől 1991-ig fényképezett. Befényképezte azokat az évtizedeket, igaz, a pályája második felében már többet dolgozott képszerkesztőként. A fotózás legalább annyit változott, mint a kor. Sorolja, milyen gépekkel dolgozott, s hogy milyen nehéz volt annak idején a kevéssé érzékeny filmekkel a színházi előadásokat megörökíteni. A kiállításon – mondja – csak fekete-fehér felvételek lesznek. Miért? Megmagyarázza. – Fekete-fehérben álmodunk; ha színes az álom, akkor már baj van. A feketének és a fehérnek több árnyalata van, mint bármi másnak, gyönyörű és nem hamisítható. A színek ugyanis manipulálhatók, nem beszélve arról, hogy a digitális fényképezésben már minden csereszabatos.
Szóval Keleti Éva joggal állítja, hogy a mai fényképezés másfajta képességeket és erőfeszítéseket kíván, s viszonylag könynyebb is, hiszen a lehetséges felvételek száma szinte végtelen, s háromszáz kattintásból egy akár zseniális kép is lehet. „1956-ban nagyon sokan disszidáltak az MTI-től, s ezzel sok terület gazda nélkül maradt. Így kaptam én a kultúrát.” Annyira megkapta, hogy a neve szinte azonosult a színházi és művészeti fotókkal, meg a kor óriási színészegyéniségeivel. A színházi fotózáshoz feltehetően nem kellett a párttagság.
Tehát vegyük úgy, hogy Keleti Éva pártonkívüliségének köszönhetjük a megkapó és megdöbbentő könyvet a Latinovits–Ruttkai emberpárról, egymásikatTöröcsik Mariról, s a drámai fotót Tímár Józsefről. Utálom a szót, mégis azt írom: emblematikus a kép. Az Ügynök bejön a színpadra, két bőröndöt cipel. A fekete-fehér fotó sugározza a megtörtséget, fáradtságot, keservet. A színész haldoklott, amikor a kép készült. Még az előadás előtt Tímár felvett két kellékkoffert, kipróbálta, képes-e bevinni a terhet. Ez volt az egyetlen ilyen pillanat. Egyébként egy bőrönddel játszotta az utazó vigécet a színész. „Szerencse kell a sikerhez!” Ezt többször is elmondja a fotográfus, miközben a terézvárosi lakás nappalijában ülünk. Szerinte a tudás, szorgalom, a kitartás jó dolog, de ez még nem elég. Keleti Éva szerint nagy szerencséje, hogy amikor elkezdett színházban fényképezni, még voltak igazi nagy egyéniségei, „nagy bölényei” a magyar színháznak, kultúrának. Mondja a neveket és én szorgosan bólogatok. Mert boldog vagyok, hogy én is láthattam még ezeket a színpadi zseniket, és hogy Keleti Éva fényképeiből átsugárzanak a felejthetetlen egyéniségek. Előhozza, hogy ő Töröcsik Marit, nagy szerencséjére, akkor ismerte meg, amikor a tizenhét éves lány még csak pályázott a színiakadémiára. Éva férjének, Mátray Mihály operatőrnek egy barátja hívta: ismerkedjenek meg a jövő nagy színésznőjével! Sikerült, s végigkísérte gépével Töröcsik pályáját. Meséli, lefényképezte, amikor a fiatal főiskolás lány ruhát próbált a cannes-i fesztiválra. „Sztárfotót készítettünk” – magyarázza.
Aki ennyi ideig és ilyen sok nagy színészt, okos és kevésbé okos embert, gyarló és nagyszerű művészt ismert, az bezuhan ebbe a világba. „A színész olyan, mint a pók, észre sem veszed, és belevon a hálójába.” Néha a fotós és a színész szerepet cserél. Mielőtt elkezdte készíteni a képeket a Latinovitsról és Ruttkairól készült sorozatban, eltöltött velük két-három napot. Megszokták, elfogadták, s megmutatták magukat. És ott a fotó. A pár egy kihűlt viszony állapotában egymás mellett, s kezükben egy kép őróluk, egy korábbi átszellemült érzelmi szakaszból. A színészsorsról és személyiségről is megvan a véleménye a fotósnak. Nem lehet egy életen át, minden este úgy belebújni egy másik ember bőrébe, hogy az ne okozzon sérülést. Skizofrén állapot. Vagy esetleg nem szabad teljességgel azonosulni, mélyen megérteni az eljátszott alakot.
Életének volt egy olyan szakasza, amikor szerencse kellett a sikeres életben maradáshoz is. Túlélte ő is és a szülei is, és visszatérhettek a terézvárosi bérházba. Nem akármilyen hely ez, mert a ház udvarán 1936 nyarán azért gyűlt össze a tömeg, hogy Kabos Endre kardvívó olimpiai bajnokot köszöntse. Kabos Endre, Éva nagybácsija, édesanyjának a testvére volt. – Itt lakott a harmadik szobában – mutatja. (Kabos Endre 1944-ben halt meg, a Margit hídon volt éppen egy teherautóval, amikor felrobbant az aláaknázott híd.) A szerencsés túlélésekről beszélünk, s Éva azt mondja, az a háború a mai ésszel felfoghatatlan és megmagyarázhatatlan. Különösen azoknak, akik békébe, viszonylagos jólétbe születve élik az életüket Európa közepén.
A régi lakás nappalijának falán egy fekete-fehér kép. Művészfotó. – Egyik büszkeségem, mutat rá. Unokája, Mátray Péter készítette; a matematikusdoktorandusz amatőr fotósként indult, ma már profikkal együtt állít ki.
Éva most is dolgozik, újból vezeti a fotóügynökséget, amelyet húsz éve alapított. A képszerkesztést azonban jóval korábban kezdte, a régen megszűnt Új Tükör című hetilapnál. A mai napig úgy tartja, pályájának egyik csúcsa volt az. Nemcsak, mert rengeteg szép munkára volt alkalma fotográfusként, de azért is, mert egy nálunk akkor még ismeretlen munkakört töltött be, alkotott meg. A hetilapot ténylegesen vezető „Fekete Sándor elismerte a fotót. Nem értett hozzá, de művészetnek tartotta és helyén kezelte”. Keleti Éva most is lelkesedéssel szól a szerkesztőség intellektuális légköréről, a vitákról, amelyekből többet tanulhatott, mint megannyi iskolában. Szerinte ez a minőség azóta is hiányzik. Már sajnálja, hogy túlságosan bezárkózott a magyar kultúrába. Emiatt sok izgalmas külföldi és hazai dologból kizárta magát. Közben persze részese volt annak, hogy annyi nagy régi fotográfus után a magyar fotó újra viszszatérjen a világba. Évekig volt zsűritagja a World Press Photo kiállításainak. Nagyon sajnálja, hogy sok év óta nincs aki a magyar fotóriportereket, fotóművészeket képviselje ebben a zsűriben.
Egy másik összekeverhetetlen képét hozom fel, a bajuszos derűs öregurat, akit egy úszómester lógat a medencébe. – Kiküldtek a margitszigeti uszodába, ott fotóztam, s megláttam őt. (A fotó az emberi bizakodás elképesztő szimbóluma számomra. Soha nem késő, mindig lehet újat keresni! – Ezt üzeni a kép negyven vagy ötven évvel később is.) Sokáig sorolhatnám az emlékezetes képeket. Keleti Évának megjelent egy sor könyve, kiállításai voltak. És lesz is. Aki belemerül ezekbe a képekbe, emberi sorsokba ereszkedik, szerelmekkel, csalódásokkal, és persze a magyar világgal találkozik.
