Könnyen lehet, hogy ez volt az idei Tavaszi Fesztivál csúcskoncertje, ami jó is, rossz is. Előzetesen is erre lehetett számítani, Thomas Quasthofftól összeszorul az emberek szíve, és rögtön kétszer. Először, amikor bejön, dülöngélve, alacsonyan, kiszolgáltatottan, hogy mindenki szemrevételezhesse születési rendellenességét. Jön, fölül a zongoraszékre, nyugodt, mosolygós, ép lélek a szokatlan testben. Aztán énekelni kezd, és még egyszer összeszorulnak a szívek: szép hang. Elég nagynak is érzem, ahogy viszszaverődik a hang a koncertterem nézőteret lezáró faláról, de nem teljesen szabályos operai hang. Kicsit széjjelebb van, nagyon más, nagyon világos a felső regisztere, szép, tartalmasan sötét, de halk, enyhén beszoruló a mélysége. Néha azt érezni, hogy a törzs deformáltsága a támaszt teszi bizonytalanná, néha a hangok kissé hamiskásak, aminek egészen egyértelműen nem zenei az oka, hanem fizikai, nem egy erre a célra kidolgozott masszív felsőtest van a fej alatt. Nem vagyok biztos benne, hogy értelmes a kérdés, de fölteszem: akkor is tetszene Thomas Quasthoff éneklése, ha egy átlagos külsejű úriembertől hallanánk?

Nem biztos, hogy föl kell tenni, mert Quasthoff lénye nem az űrben lebeg, látható, köztünk van, bejön, készül, megszólal, énekel, meghajol. Ő maga éppen úgy a produkció része, mint a hangja. És ő maga az, aki nyugodt, derűs, szabad és a feladatára koncentrál, egyszerre teszi ki magát a sajnálkozásnak, együttérzésnek, szülőien támogató hangulatnak, amitől azért be lehet csavarodni, de ő maga az, aki rögtön túl is lép ezen: énekelni jött és énekelni is fog. Nem sokat, négy ária a hivatalos programja, két félidőre osztva, amelyek előtt egy-egy szimfóniát játszik a Camerata Salzburg.

Nem osztályon felüli, de jól irányított társaság, Andrea Marcon a karmester, aki nem húzza az időt, rögtön robbant Mozart C-dúr szimfóniájával, nincs kóstolgatás, nem szokjuk egymást a nézőtéren valami semmire sem kötelező nyitánnyal, inkább sisteregjen az első tétel, taligában tolják föl Mozartot a Parnasszusra. Tekintve, hogy a társaság Salzburgból jött, azt lehet mondani: a régi zenések Mozart-képe egyelőre tartja magát. Mozart nem a bájos felszín alatti sötétebb szenvedélyek mestere, hanem a nyílt sebeké.

A sebosztásba azért becsúsznak gikszerek, és kétszer is meglep a második hegedű szólama, mert nemcsak fapadosan játszanak, de bátortalanul, egymásra várva lépnek be. Az igazi kellemetlen meglepetés a Per questa bella mano ária alatt szólózó bőgős fiatalember, akivel talán nem is az a baj, hogy milyen pokoli hamisan és milyen laposan nyeszeteli a hangszerét, hanem hogy mindezt olyan derűs arccal teszi, mintha ezt nem is lehetne jobban játszani.

De ekkor már Quasthoff énekel. Kicsit bosszant a profizmusa, az, hogy annyira világosan követhető, amit tesz. Rövid program, de nem olyan rövid, hogy meg lehetne sértődni miatta, hangkímélő, de neki van igaza. Erősen kezd, azután a nagybőgőszólós ária alatt pihenget. A második rész végén ő zárja a koncertet, pontosan számol az első és utolsó benyomások maradandóságával, a koncert vége óriási hegymászás. A Mentre ti lascio-kezdetű áriában, amelyben Dáriusz búcsúzik lányától, szíve van, a Cosí fan tuttéból végül kimaradt Rivolgete kezdetűben humora, színei. Játszik, szórakoztat, a ráadásnak énekelt Sarastróban pedig finoman elemelkedünk a talajtól. Hiába boszszant a kiszámítottság, mert emelkedünk mindannyian vele. Polgár László jut eszembe, akivel együtt énekeltek valaha a Fidelióban, és aki Sarastróként ugyanezt a hatást érte el pusztán a hangja szépségével. Quasthoff több eszközzel dolgozik: hanggal, szöveggel, szünetekkel, értelmezi a zenét, a verset, a kettő együttesét, az ária így fölszökken a közhely szintjéről, és újra eredeti fényébe kerül. Pislognak az emberek, kik a könnytől, kik a meglepetéstől, hogy ez még mindig benne van az áriában, az embervolt messzesége és kiérdemelhetősége. Elszoktunk már attól, hogy az ember pozitív jelentésű szó lehet, de Thomas Quasthoff még nem felejtette el.

Thomas Quasthoff